Valami elromlott..legbelül.

Mióta az eszemet tudom lengtem erre-arra, mint udvari bolond széles mosollyal, vége láthatatlan bizalommal és hittel az életbe, beléd te álságos, nem valóságos, szürke napsugarú gyönyörű élet beléd...De elromlott. Nem vettem észre mikor történt. Talán csak mikor egy éppen kitörő vulkán környékén egymásra rakódik a por és hegyek emelkednek évek múltán belőle, úgy szőtte körbe az én életemet is a tompaság, és mielőtt végleg elszürkült volna, pöffentett még egyet jóízűen. Most pedig mindent befed a hamu. Csillagok-felhők sem látszanak az égen, én is csak pislogok, mint akinek valami a szemébe ment és nem lát tisztán. Nem látok. Nem látlak. Félek, rettegek. Akit ismertem, idegen már. Befedi a hamu. Vagy én koszolódtam be és nem látszom már. Behúzódtam, elbújtam.

Azt akarom hinni, hogy ahogy a láva rengetegében ki tud hajtani az az édes sárga kis virág az út szélén, úgy bennem is akad még egy mag. És ha egyszer eláll a szeizmikus mozgás végre, leülepedik a por es újra kitisztul az ég, bennem is növekedhet még valami. Valami, ami visszaadja a reményt. Ami visszahozza a hitemet. Ami elfelejteti mi a félelem és emlékeztet rá, hogy ahol szeretet van ott nincs helye másnak. Csak napsütésnek, mosolynak és kacagásnak.

Boldog születésnapot.

Érthetetlen miért történik az életben sok minden. Miért éppen úgy történnek a dolgok, ahogy. És mégis. Visszanézve 10-15 év távlatában már néha látszódni vélek vékonyka szálakat, amik a történeteket átszövik, fonalakat, amik az embereket végleg, akkor is ha azok talán már fizikai mivoltukban nem léteznek egymás életében, de összekötnek. Érzelmi kapcsok, soha el nem tűnő energia. Azonos helyszínek, hasonló történetek, párhuzamos életek.

Karácsony tájékán szentimentálisabb az ember. Észrevettem, hogy ilyenkor minden történet, amely akár ismeretlenekről is szól, jobban megérint. Hogy ha elmerengek a régmúlt eseményein, a rég nem látott ismerősök képe erősen hat rám. Mintha mélyen a szívembe, egyenesen a belsőmbe nyúlna valami és felkavarna, úgy kavarognak bennem is az érzések, a szeretet, a hiány és az öröm érzése. Néha elfog a vágy, hogy felkeressem ezeket az embereket, hogy megöleljem őket, hogy megmutassam azt, ami nem múlt el, nem múlik el soha. Hogy talán évek, évtizedek óta nem találkoztunk, de mennyire sokat jelent, hogy az életem részét képezték egyszer. Hogy minden, amit velük megéltem, átéltem itt van bennem. Ez is vagyok én. Ők is vagyok én. És tudom, hogy aprócska darabkáim, energia-nyalábjaim, szeretetem, odafigyelésem, törődésem ott van bennük is. Minden ott van a másikban, amit egymásnak adtunk. És érdekes, hogy a bántás és a harag elpárolog. Nem azonnal, nem gyorsan, de egyszer csak visszanézel, és nem látod. Lefedi, elfedi valami, ami melegebb, ami könnyebb, ami vidámabb és színesebb. És nincs tovább. A harag, a düh nem örök érvényű, csak időszakos. A szeretet az, ami örök. A szeretet az, ami nem ismer időkorlátokat, nem ismeri a földi létet sem. Áthág világokat és dimenziókat, mindig létezett, mindig létezik és sose szűnik meg. Olyan ő, mint az univerzum egyetlen, véget nem érő rezgése. Ha olyan szerettemre gondolok, aki már nem itt él velünk a Földön, tudom, hogy a szeretetem hozzá is eljut. És ha nagyon figyelek, érzem az ő szeretetét is felém áradni. Be se kell hunynom a szemem és látom a nagymamám mosolyát, érzem az ölelését.

Egy kedves, régi ismerősöm felemlegette nemrég, hogy a Karácsony közeledtével biztosan olvashatja majd tőlem miért nem szeretjük a Karácsonyt és miért jó mégis. Hát ezért. Ezért nem szeretjük és ezért jó mégis. Mert mikor elsötétül kicsit a világ, talán úgy érezhetjük, magunkra maradtunk. A sötétben, mint egy álomban is, régi, elveszítettnek hitt ismerősök képei jelenhetnek meg, régi történetek élednek újjá bennünk, elérkezik az emlékezés, egyfajta búcsú ideje. De ezért szeretjük is, mert ez a sok szeretett személy így kerül újra közel hozzánk, és így emlékezünk arra is, hogy a szívünk csordultig van szeretettel. Hogy ez a szeretet nem csökken, hanem csak növekszik az évek múltával. És apró lámpásokkal az úton itt, a sötétben tudjuk megmutatni mérhetetlen erejét is. Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

/fotó: www.peek.com/

Csak ülök és nézek ki a fejemből. Régmúlt emlékei rohamoznak meg, olybá tűnik mintha nem is az én életem lett volna. Dolgok, emberek, események, amiket már rég elfelejtettem, kutatok az elmémben, ahogy hallgatom a régi barátot, próbálom felidézni az időszakot, ami úgy múlt el, ahogy törlődött a képe az agyamból és már nincs meg. Csak az érzés maradt. Hogy jó látni őt. Az érzés, hogy milyen más volt akkor minden, hogy egyszerű és gondtalan volt az élet.

Aztán fel-feltűnnek a közelmúlt eseményei is, amelyekre csak félve tekintek néha rá, szinte kötelességtudatból, vagy inkább úgy mintha egy irányvonal lenne. Valami, ami megmondja, hogyan cselekedjek. De már nem kell túlélnem, hiszen itt vagyok még mindig. Sikerült. És felidézhetek olyan régi emlékeket, vagy visszahívhatom azokat a régen vágyott álomképeket, amik nem valósultak, nem valósulnak meg. Mert már elviselhető a merengés róla, akkor is ha fáj. De sebaj, jól esik megsiratni őket. Mint egy csap, ami a nyaralóban téliesítve lett és a tavasz beköszöntével boldogan ontja magából a vizet. Van egy többlet erő, egy visszafolytás utáni lendület, egy kavalkád ami magában hordozza nemcsak a bezártság és szomorúság de az újdonság, a kitörés örömét is.

Valahogy jobb volt azt gondolni, hogy az életben mindenkivel történnek tragédiák. Valahogy könnyebb volt abban a tudatban létezni, hogy az ami velem történt nem egyedi, nem ritka, hogy minden sarkon megtörténik. Később elfelejteni és azt gondolni meg se történt. Jobb volt nem sajnálni magam, hiszen az történt velem is, mint mindenki mással, zajlik az élet a maga boldogságával és kegyetlenségével együtt kiszámíthatatlanul és megállíthatatlanul. De nem így van. A barátaim, régi ismerőseim tömkelege az elmúlt 10 évet máshogy élte meg. Kapcsolatban, családban, boldogságban. És ha rám néznek látom a sajnálkozó tekintetüket. Az ő érzéseiken keresztül élem meg újra a drámámat, amit leginkább már magam mögött hagynék, ha lehetne. De nem lehet, mert már én vagyok. Mert minden, ami történik belénk ivódik, alakít és átrendez, és hiába tettem meg mindent ami megtehető, hiába árusítottam ki az életünket és építettem fel egy újat, magamat nem árusíthatom ki és le sem cserélhetem. És ilyenkor néha olyan mintha a mindennapokat, mint egy zajló valóságosnak tűnő színdarabot állítanám le és tekintenék ki a színpadról, kiesem a párbeszédből. És kicsit úgy tűnik, mintha a valóság mögött is létezne egy másik, ami még igazabb. Ami rejtve van bennem, és amihez visszanyúlni, mint hímes tojáshoz csak ritkán lehet. Mert talán a darab nélkül nincs is élet.

 /www.hippiedreaming.tumblr.com/

Nehéz megfogalmazni azt, hogy mi maga és, hogy mit tesz a jóga. Újra meg újra újabb aspektusait ismerem meg a gyakorlásnak, ébredek rá más-más oldalára, hasznára. Ma is egy ilyen felismeréssel lettem gazdagabb a gyakorlásom végeztével. Ez is pont olyan volt, mint sok más tanulmány. Igen tudom, hogy a jóga kifejezés „egyesülést” jelent és igen tudom, hogy a védikus hagyományok ez alatt a tudat (önvaló vagy átman) és az elme egyesülését értik éppen úgy, ahogyan az egyéni és a kozmikus tudat egyesülését is. De sokszor megérteni egy ilyen filozófiai felütést sok időbe telik (vagy soha se sikerül;)), és én magam személyesen azt is tapasztalom, hogy, mint a vasaló esete, az ember tapasztalati úton tanul, ért meg dolgokat, soha senki nem fogja tudni elmagyarázni, vagy ha tudná is soha nem fogom tudni megérteni mennyire fáj a bőr égése, míg a vasaló aljához nem érintem a kezem. Szóval mi történt a mai gyakorlásomon. Semmi különös nem történt, olyan volt mint bármelyik más gyakorlás, kívülről. De valójában egyik gyakorlás sem ugyanolyan, mindegyik más. Már egy ideje végeztem a gyakorlatok sorban, egyiket a másik után, amikor először csak azt érzékeltem, húha, ez most nem megy valami flottul. Aztán tovább figyelve magam észrevettem, hogy a tekintetem állandóan elkalandozik, hol egy matrac színét néztem, vagy a szemközti gyakorlót, mindennel kapcsolatban ezernyi gondolat rohamozott meg, „hm ezt a lányt még mintha nem láttam volna a teremben, vajon mióta jár ide? Lehet nem is régóta gyakorol is mégis ilyen szépen csinálja a parsvakonászanát?!” (ez annyira tipikus ego, hogy rögtön meg is mosolyogtam magamban), vagy „oh milyen jól halad A. a marichyaszana „C”-vel, igazán szép!”…még írhatnák ide vagy tíz ehhez hasonló gondolatot, ami most eszembe jut, de nem szükséges talán, egy szó, mint száz, nagyon nem voltam koncentrált. Az astanga gyakorlás fontos eleme az ún. triszthána, a figyelem három fókusza. A gyakorlatok végzése során egy meghatározott pontra irányítjuk a tekintetünket (dristi), meghatározott légzést gyakorlunk, arra összpontosítunk, illetve bizonyos energiazárakat, bandhákat tartunk. Ez a technika pont azt kívánja elősegíteni, hogy a külvilág kizárásával a figyelmünket befelé fordítsuk és így koncentrált, tudatos, a gyakorlás előre haladtával meditatív állapotba kerüljünk (később ezt a tudatállapotot pedig kiterjesszük a gyakorláson túl a mindennapokban is). Ezen elvárásnak a mai gyakorlásom jócskán híján volt. Egy ideje már leszoktam arról, hogy amikor ezeket a hiányosságokat tapasztalom a gyakorlásom alatt, rögtön kritikával is illessem, magát a gyakorlást és annak kapcsán magamat is. Csak próbálok a megfigyelő pozíciójában maradni. Hiszen mindegy is, hogy azt gondolom: „na ennek most nem sok értelme van”, ez nincs így. A gyakorlásnak mindig van „értelme”, mindig van hozadéka. Én minden áldott nap más vagyok, amikor a matracra állok, hol fáradtabb, hol erősebb, hol nagyon koncentrált, hol pedig szétszórt, mint ma reggel, de hát nem éppen arról szól maga az élet is, hogy tapasztaljunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki minden helyzetből, akkor is ha az nem túl szerencsés, és magunkból is, akkor is ha éppen nem vagyunk a toppon? Milyen könnyű lenne csak akkor gyakorolni, amikor kipihentek és erősek vagyunk és máshoz sincs nagyobb kedvünk, mint elvégezni a jógagyakorlást, mint ahogyan az is szuper lenne, ha az életben is csak és kizárólag azokat a dolgokat kéne elvégeznünk, amiket szeretünk és amihez pont kedvünk van és sose kéne például a postán állnunk sorban, vagy a közértben, hogy csak alapvető dolgokat említsek. De ez sajnos – legtöbbünknél - nincs így.

Szóval visszatérve a gyakorlásomra, maradtam a megfigyelő pozíciójában úgy, hogy a figyelmemet nem csupán az elmémben lezajló gondolat hurrikánra, és nem is csak a teljesen anyagi fizikai testem reakcióira irányítottam, hanem az érzékelésem kiterjedt valahova a kettő közötti térre is. Hirtelen érezni kezdtem a fizikai testemen túl a „többi” testemet is (ezeket a jógafilozófia asztráltestnek és kauzális testnek nevezi), vagyis inkább az ezek közötti teljes diszharmóniát, kuszaságot. Mintha minden részem (ideértve a nem látható, de érezhető területeket is) eltérő irányban állna, ellentétes ritmusban működne. Amikor próbáltam ezt az érzést megfogalmazni magamban, az a kép ugrott be, hogy olyan ez, mint amikor egy iskola udvarán a gyerekek szerte-széjjel szaladgálnak. A jóga gyakorlásommal igyekeztem egy tornasort, úgy értem egy tökéletes, nyugodt, növekvő, fegyelmezett tornasort „felállítani” a gyerekekből, de így is folyamatosan ki-kilógott, elkalandozott az egyik-másik. Ezzel a tapasztalattal valahogy kézzel fogható lett egy pillanatra ez a gyakorlás és a csodálatos hatása és célja. Hogy hogyan kényszerít arra, hogy összeszedd magad, hogy fókuszáld nem csak a testedet, amivel a gyakorlatokat végzed, de az elmédet is, hogy minden egyes sejteddel, és többel, mindennel, ami te magad vagy, sőt, ami egyszer voltál és az is ami egyszer leszel koncentrálj, válj egyhegyűvé (na most kezdem kapizsgálni ennek a szónak is a jelentését), mert így tudod a tudatodat befelé irányítani, így éred el a teljes tudatosságot és így tud ott bent megnyílni valami, ami jóval több, mélyebb és szerteágazóbb mint minden, ami kifelé található.

A levezető gyakorlatoknál kezdtem csak érezni, hogy sikerült talán egy kicsit összerendezni a csapatot, hogy a testem, elmém, lelkem minden, amit én magam alkotok kezd egységként működni, lecsendesedtek a gondolatok a fejemben, a gyakorlatok összeszedettebbekké, pontosabbakká váltak összhangban a ritmusos, kiegyensúlyozott légzésemmel. És amikor kiléptem a jógaiskola ajtaján, ismét egy új „Zsuzsi” lépett ott ki, egy más „Zsuzsi”. És én nagyon hálás vagyok mindezért.

/photo: www.pinterest.com/

A gyásznak ezernyi vetülete van. Olyan helyzetekben tör rád váratlanul, amikor nem is számítasz rá, az üzletben például, amikor reflexszerűen leemeled az Ő kedvencét, aztán amikor leesik, fegyelmezetten visszateszed. Vagy csak azért sem, inkább megveszed. Amikor meg inkább kettő személyre vásárolsz, mert egyszerűen nehéz szembenézni azzal, hogy félig üres a kosár.

És időben is nagyon változó. A hiány átalakul. A feltörő fájdalom megszelídül egy spleen-szerű tompa, de mindig jelen lévő fásult érzéssé, és hiába veszi át idővel újra az élet a szerepet, zökkensz vissza a mindennapokba, mint egy alattomos fejfájás, újra és újra ráeszmélsz, hogy ott motoszkál. Aztán lassan minden változik és átalakul, talán múlik is. Az emlékek pedig elfakulnak.

Van viszont egy érzés, egy rossz beidegződés, szokás, amit képtelen vagyok levetkőzni. A pánik. Az állandó, sokszor nem tudatos, de mégis jelen lévő rettegés, hogy mi történik/történhet, következhet be bármikor. A telefon, ami ha egyszerre jelez nem fogadott hívást mondjuk az édesanyámtól és az apámtól, azok a percek, a visszahívás percei, amikor a másodperc töredéke alatt látom vérbe fagyva a szeretteimet, és képzelek el képtelenebbnél-képtelenebb dolgokat. A légzésem és a pulzusom felgyorsul, kiver a veríték, visszafojtom a lélegzetemet, amikor végre felveszik és beleszólnak. Próbálom már a bejelentkezés hangsúlyából kisilabizálni, nagy a baj, vagy csak az én agyam szüleményének elszomorító eredménye az állapotom. A telefonhívás vége után pedig ilyenkor sokszor csak ülök és tudatosan nyugtatom magam.

Ma ketten is azt mondták nekem: „Nyugi, ne pánikolj, nem lesz semmi baj!” Ez feltűnt. Jelentéktelen dolgokról volt szó, és talán pont ezért, elgondolkoztam. A pánik, a félelem megfoszt az élettől. Félelemmel eleve nem lehetsz szabad. Talán ezt a legnehezebb levetkőzni, mint amikor kimész télen az utcára és már jó előre összehúzod magad, hogy milyen hideg lesz kint a jó meleg szoba után és csak úgy vacog a fogad, már előre. Aztán idővel megunod a fázást és egy nagy sóhajjal elengeded. Leengeded a vállaidat, kifújod a levegőt és nem fázol tovább. Eggyé válasz a hideggel. Megszokod, elfogadod, nem ellenkezel már ellene. Először megadod neki magad, aztán már tudomást se veszel róla. Ilyen lehet a félelem elengedése is. Egy megadás, átadás. Vagy még több. Hit és bizalom. A kontroll átengedése, annak az elfogadása, hogy mindegy, hogy didergek-e vagy nem, a hideg nem tágít. Persze leélhetem a szobában minden telemet, de annak mi értelme lenne?

Ki kell engedni a feszített hasfalat, kisimítani az arcot és elfelejteni a félelmeket. Nem állni ellen, nem feszülni. Mert úgysem én irányítok. Mert a dolgok, amik megtörténnek, akár a szeretteimen keresztül is velem, azok mindenképp bekövetkeznek. Így is, úgy is. Ha akarom, ha nem, ha tartok tőle, ha nem. És mert nem tudok, nem lehet felkészülni rá, nem tudom megakadályozni és még nagyon hatni se rá. Csak bízni tudok. Bízni abban, hogy minden okkal történik. Hogy van egy rendező elv, hogy van értelme azoknak a dolgoknak, amik innen, az én súlyosan korlátolt szemszögemből kusza, véletlenszerű egyvelegnek tűnnek. Hogy van értelme az életnek…persze csak akkor, ha élem.

A minap valakitől elhangzott egy mondat, ami nem hagy nyugodni. Beszélgettünk valamiről egy kedves barátommal amikor azt mondta, hogy olyan ez, mintha visszahozná számunkra az elmúlt években elvesztegetett időt. Jó, ebben a mondatban már eleve van egy filozófiai csavar, induljunk ki eleve abból, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy elvesztegetett idő. Vajon mi maga az idő? Hogyan működik? Olyan nagyon régóta kerülget az idő misztikuma, és az ilyen kijelentések újra és újra elgondolkoztatnak.

Ha valamire vágyom és az hosszú ideig, hetekig-évekig nem valósul meg, akkor azok az órák-napok-hetek elvesztegetett idő? Ez azt jelentené, hogy ezidő alatt hiába élek? Hogy nincs értelme azoknak a napoknak? Nincs értelme az életemnek?

És akkor mi van azzal, hogy minden akkor és úgy érkezik el hozzád, amikor készen állsz rá, amikor „eljött az ideje”.

Erről az is eszembe jut, mennyire hasonló ehhez a gondolathoz az a nagyon gyakori emberi magatartás, amikor valaki azt mondja, „…majd akkor!..”. Majd akkor pihenek, ha még ezt meg azt megcsináltam, majd akkor vállalunk gyereket, ha ez meg az megvalósul, majd akkor szánok több időt a családomra, ha meglesz az előléptetés stbstbstb….Bizonyos tekintetben ez ugyanolyan abszurd, fordítva.

Mindez olyan képlékennyé, olyan megfoghatatlanná, gumivá teszi az amúgy sem abszolút időt. Olyan áttetszővé, mint egy fátyol, ami ugyan ráborul mindenre, de a nap sugarait nem árnyékolja le.

Aztán ott az idő, ami/aki hóhér képében áll mögöttünk egész életünkben, hiszen „meg vannak számlálva a napjaink”, elmegyünk, ha az „időnk lejár”. De ha az idő nem abszolút - ebben azért már jó ideje (itt is, ugye?!) megállapodott a tudomány -, szóval ha az idő relatív, akkor hogyan kell számolni? Vagy a relativitása, csak a saját érzékelésünkre vonatkozik? Az idő maga állandó, az viszont eltérő bizonyos helyzetekben hogyan érzékeljük? A szabadnapjainkon csak úgy repül láthatatlanul, a hétköznapokban pedig csak vánszorog. Ha megtelik eseménnyel, akkor mintha nem is lenne, de ha várakozunk valamire, vagy vágyakozunk valami/valaki után, mintha sose telne el?

Ha felteszem, hogy csak azért létezik, így linearitásában, hogy a segítségünkre legyen, hogy keretet adjon a világunknak, akkor vajon nem csak egy kreált szabályozó rendszer? Létre hozták, mint Gergely pápa a naptárat? És ha ilyen, miért ne lehetne benne visszafelé menni? Máshogy kérdezem, szükség van-e egyáltalán arra, hogy visszafelé menjünk benne? Hiszen nem ő változik, mi változunk (minden élőlény, objektum stb.), akik a terében léteznek. Függetlenül tőle és nem miatta. Nem igaz? De ha nem miatta, akkor mi miatt? Szóval úgy értem, hogy „idővel” például elkopik a kocsi gumija, de nem az "idő múlása" az ami koptatja, hanem az út, amin a kocsi jár, vagy a belső tulajdonságai, amik ezt eredményezik, hogy „idővel” például megkeményedik a gumi. De igazából egyik sem az idő hatására változik, hanem más hatások és körülmények eredményképpen, az idő csak egy keret, egy rendszer, egy eszköz.

És ha így gondolom, akkor nincsen elvesztegetett idő. Mert tulajdonképpen idő sincsen. Legalábbis nem úgy, ahogy mi értelmezzük. Persze erre mondhatják sokan, hogy hogyan van az akkor, hogy az „időnk véges”. Hogy egy emberi élet nem tart örökké (különben ennek a szónak az értelmébe, vagy jobb szeretem azt mondani a tartalmába belegondoltunk már?), tehát, hogy „meg vannak számlálva a napjaink”, mert akkor más lehet az értelmezés. Ha például van egy napom, 24 órám egy vizsgáig, vagy hogy leadjak egy munkát, akkor nyilván az az idő, ami azzal telt, hogy kifelé bámulok az ablakon és a szakadó esőt nézem, elvesztegetett. Hiszen tölthetném tanulással vagy a munka írásával is. (most abba ne is menjünk bele, hogy lehet, hogy az elmémnek épp erre a kis pihenésre van szüksége, hogy később hatékonyan működjön – pedig különben erről is van szó, nagyon is). Ehhez persze azt kell feltételeznem, hogy a létezésem, mint egy nap terjedelme korlátozott, véges, hogy egy emberöltőig, egy életig tart nem tovább. Én hiszek abban, hogy ez nem így van. Hiszek abban, hogy örökké létezem valamilyen formában, és így az egyes életeim is, csak mint az években a napok, egy ciklust ölelnek át. Nincsen elvesztegetett idő, mert a létezés, létezésem örök és az idő pedig végtelen. Így minden egyes momentumnak az életemben van helye. Megérkezik a megfelelő "időben". Talán történhetne máshogy is, ezerképpen, talán meg is történik máshogy, máshol egy másik dimenzióban, de azt állítani, hogy értelmetlen (elvesztegetett) lenne, nem lehet.

Azt hiszem az idő rejtélye is olyan talány, amit most, a mai aggyal-idegrendszerrel-gondolkodással talán képtelenség felfogni, megérteni, átlátni. De azért mélázni rajta újra meg újra érdemes, mert még az is lehet, hogy bizonyos dolgokban megváltoztat látásmódokat. Talán elfogadjuk, hogy nem minden úgy történik, ahogyan azt elképzeljük, és hogy ilyetén módon elvesztegetett időről soha sem volt, lesz és lehet szó.

Én régóta úgy érzem és hiszem, hogy ez a szuper, jól működő masszív és egyben érzékeny test, ami az enyém, egy nagyon jó szolgálatot tevő jármű, egy hely, amiben ezt az életemet megélem, ami segít abban, hogy ebben a világban megjelenjek, hogy mozogjak, elvégezzem, amit el kell végeznem, egyszóval a testem a legközelebbi társam, amivel jó jóban lenni, jó rá odafigyelni és megadni számára, amire szüksége van, nem kizsákmányolni, nem tönkre tenni, hanem vigyázni rá és hálásnak lenni érte, hogy van, hogy jól üzemel, hiszen az EGÉSZség egy részét ő maga teszi ki. Vajon tudatában vagyunk ennek életünkben? Nem igazán. Fiatalon – a folyton homeosztázisra törekvő kiegyensúlyozó - test mindent elbír, nincs az az alkohol, az a mennyiségű cigaretta, az a számú átmulatott éjszaka vagy lefutott kilométer, amit úgy igazán – mint később 30x, 40x évesen – megérzünk. A lelkiismeretünk megnyugtatása végett persze sokan be-be csempészünk már ekkor is az életünkbe salátákat és gyümölcsöket, na nem tudatosan megvizsgált és átgondolt módon, csak úgy hallomás, reklámok, nagymama jó tanácsai végett, hogy érezzük, hogy egészségesen táplálkozunk, nem tudhatjuk ugye mi lesz 20 (10, 30, 40…) év múlva. Aztán amikor elkövetkeznek a 30-as évek és valóban érezzük, hogy egy esti tivornya után a felépülés már hosszabb időt vesz igénybe, vagy hogy egy náthával képesek vagyunk hetekig elbíbelődni (nyilván munkahelyen, gyerek után rohanva, betegen is őrült verseny tempót diktálva), a figyelmünket szépen lassan mélyebbre irányítjuk. Próbáljuk megtudni valóban hogyan tehetnénk valamit az egészségünkért, a testünk tisztaságáért vagy fittségéért. De ez kérem energia, és munka. Ez utána járás és utána olvasás. És ez bizony az apró cimkék átnyálazása a boltokban vásárlás alatt, és ami még terhelőbb, gondolkodás és tudatosság. Ezért még mindig egyszerűbb sokaknak egy-egy irányzatot követni, a most olyan sok divatosból, bio-paleo-candida-vegetáriánus-vegán, csak hogy egy párat említsek. Jogom van ezt mondani, én is túl vagyok már több ilyenen. Szóval próbálkozol. A divatok útvesztőjében és az újdonságokat csillagászati összegekért áruló kereskedők tengerében, idő- és erőhiányban. Aztán hiába minden diéta, egészséges táplálkozás, sport és higiéné, beteg leszel. Igen, mert ér minket ezer dolog az életben, mert a szervezet változik, mert nem ugyanolyan az ellenálló képessége ma, mint holnap, hogy megvédjen a baciktól és vírusoktól amik százával-ezrével leselkednek rá, és leginkább azért is, mert nem mindig erős a lelkünk se, hogy elviseljük a munkahelyi/családi/párkapcsolati problémákat, hogy viseljük a folyamatosan és visszatérően jelentkező stresszhelyzeteket, hogy azt a rengeteg érzelmet, ami nap, mint nap ér egyáltalán megfigyeljük, megértsük, rendszerezzük. Hogy ne fussunk-szaladjunk minden után, ne habzsoljuk a soksok munkaóra után a hobbit/szórakozást se, mert minden nap végső soron csak 24 órából áll és ebbe a 24 órába minden nem fér bele. Ha akarjuk, akkor sem. Ha úgy érezzük, hogy fogjuk bírni 5-6 óra alvással, hogy tudunk koncentrálni napközben és pörögni esténként, és ezt folytatni hetekig-hónapokig talán éveken át, nem, nem tudjuk. Legtöbben nem tudjuk. Fogadjuk el, hogy ebben az emberi testben élünk. Ebben az emberi testben ami bár csodálatos – több számunkra egyáltalán nem ismert és értett - rendszerrel működik és valószínűleg több problémát kezel hatékonyabban, mint nem, amiről tudomásunk sincsen, de akkor is csak egy emberi test. Egy emberi test, aminek folyadékra és táplálékra van szüksége és újra meg újra pihenésre, alvásra. Én úgy látom, hogy tulajdonképpen éppen olyan bonyolult, zseniális és fejlett, amennyire törékeny, védtelen és gyenge tud lenni. /Nem gondolom különben, hogy a maximumon használnánk, de ebbe most ne menjünk bele ;)/. És ha más állapotba kerül, "beteg", annak oka van. Ha beteg, akkor valamire felhívja a figyelmünket. Valamit nem csinálunk jól, valamit nem érzünk, nem gondolunk jól, nem vagyunk őszinték magunkhoz vagy másokhoz, marcangoljuk önmagunkat, vagy hagyjuk, hogy mások tegyék ezt, egy a biztos, valami oka van. Mert néha a betegség kezelés nélkül is úgy tűnik el a semmibe, ahogy érkezett. Azok az állapotok, amiktől szenvedtünk és nem tudtunk velük mit kezdeni, egyszer csak, sokszor amikor már végső az elkeseredésünk érthetetlenül eltűnnek, mintha sose lettek volna. Néha talán megértjük mi változott meg ezidőtájt, de legtöbbször nem. Nem tudunk mást tenni, mint hogy elfogadjuk. Elfogadjuk, hogy az élet változás, hogy a testünk ennek a változásnak a része, hogy jó odafigyelni rá, akkor is ha néha érthetetlen a kommunikációja. Hiszen benne/vele/általa vagyunk képesek élni, ha működik lehetőségek szerint szabadon és boldogan.

Érdekes ez a 21. század, érdekes a mi világunk. Az egy dolog, hogy akár az ágyból tudnék nyári szoknyácskát, vagy akár karton vizet rendelni magamnak, (én ugyan jobb szeretem helyben intézni az ilyen dolgokat), de ki hallott már olyat, hogy pasi (nő) webshop? De most komolyan. Hogy lehet egy embert, pláne egy „lelki társat” egy véget nem érő hosszú polcról, súlyra-méretre-karakterre kiválasztani?

Jó rendben, ha valaki nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a párját még iskolából/baráti társaságból ismeri, akkor a legtöbbször kénytelen az erre nyitott piacokon, korábban a bárokban, szórakozóhelyeken, most pedig ezeken a netes felületeken keresgélni. Nem vagyok híve nagyon ennek, ha eddig nem lett volna egyértelmű. Sokáig azzal védekeztem, hogy regisztráljak egy ilyen oldalra, hogy tartottam magam ahhoz, itt a lényeg hiányzik. Hiányzik az energia, a kémia, nevezzük bárminek. Az az érzés, hogy a másik mellett úgy mész el, hogy észre sem veszed, hogy halálosan irritál, vagy azonnal vonzani kezd. Az energia mindenhol jelen van. Nem csak a párkapcsolatunkat, de minden, baráti, munkahelyi kapcsolatunkat meghatározza. Miért szimpatikus valaki és miért ráz valakitől a hideg? Nem tudjuk, de mégis pontosan érezzük, hogy az adott ember közel áll hozzánk, hogy magunkhoz hasonlónak, közelinek érezzük, vagy másra sem vágyunk, minthogy az életben vele többet össze ne hozzon a sors. És akkor az „életem párját” pár fotóról és az adatai alapján (súly, magasság, kor ilyenek) kéne megtalálnom?

Hogyan is működik ez, nézzük végig. A FOTÓ. Egy fotó véleményem szerint legkevésbé adja vissza, hogy néz ki valaki. Mert máshogy nézek ki ha reggel van, máshogy egy jó kiadós alvás után, teljesen más az arcom ha felvirul és más, amikor szomorkás. Más, ha levegő éri órákon keresztül, vagy neadjisten a nap és más télen. És akkor még a grimaszokról, a beállításokról nem is beszéltünk. Egy ember nem egy pillanat. Egy ember az őt alkotó érzelmek/gondolatok kiapadhatatlan tárháza, amely fizikailag is meghatározza, látszik a tartásán, a mosolyán, a tekintetén. Átjárja az élet, örökmozgó, örök változó.

A MÉRETEK. A női oldalt nem nagyon látom (najó, kiváncsiságból belemásztam egy fiú barátom tinderébe, de azt most hagyjuk is), a férfiak viszont gyakran jelölik meg milyen magasak, hány kg súlyúak. Az az igazság, hogy az a tapasztalatom, ez sok mindenkinél tényleg szempont. De akkor is olyan fura. Kicsit az jut eszembe róla, mint amikor a hentesnél ki van írva: 1500/kg. Ezt kapod. A képen látható 182 cm magas embert, itt kérem nincs: „kicsit több lett, maradhat”?!

BEMUTATKOZÓ SZÖVEG. Rövidke bemutatkozó szöveget is biggyeszthető a kép mellé. Ott aztán mindent láttam. Kedves, őszinte bemutatkozástól, hogy miket szeret az ember csinálni, a legbetegebb megjegyzésekig, magyarul/angolul/németül. Persze, tulajdonképpen ez az a valami, ami leginkább mutat valamit az emberből. Nekem. Hogy ide mégis mit ír. Én is írtam, amikor regisztráltam. És nagyon fura érzéseket is keltett. Azt az érzést keltette bennem, hogy itt most kérem el kell adnom magam. Mint kábé egy állásinterjún, nagyon megfontoltan ki kell találnom milyen képet teszek fel és milyen első mondatokat írok, ez ugyanis az egyetlen lehetőség, hogy a másikat megfogjam, hogy ne húzza automatikusan balra a képernyőn látható fotót (nemtetszését kifejezve). Ez rögtön újabb makacs ellenállást váltott ki belőlem, én ugyan nem akarok senkit megnyerni hm (hisztis kislány no1). Nyilván nagyon nem foglalkoztam aztán komolyan ezzel, odafirkantottam pár személyes megjegyzést magamról és megkezdtem a keresgélést.

Még egy gondolat a bemutatkozáshoz. Több helyen láttam arra vonatkozó megjegyzéseket, hogy ha véletlenül összejönne közöttünk, akkor majd azt mondjuk, a mirelit-pult felett találkoztunk (és smiley-k hosszú sora). Ez is elgondolkoztatott. Miért kellene erről vajon hazudni? Kellemetlen, hogy egy ilyen applikáción keresztül találkozik két ember? Én is kézzel-lábbal küzdöttem a regisztráció ellen, de amióta megtörtént nem titkolom. Nem nagyon érdekel más mit gondol, magamban volt csupán egy gát, egy ellenérzés ezzel szemben. Azt gondolom, ismerjük a világunkat, valóban nem olyan egyszerű ismerkedni, miért kéne azt tagadni, hogy az ember segítségül hív egy ilyen alkalmazást is? Ezek az emberek vajon értéktelenebbnek is tartják magukat a többinél? Ők, akiknek nem sikerült párt találni „normális” úton, akármit is jelent ez. És akinek sikerült, aztán tönkrement? Szakítás, válás lett a vége? Vagy nem, de hosszú, boldogtalan együttélés? Ők jobban csinálták? Eleve miért méregetjük állandóan egymáshoz magunkat. Miért nem foglalkozunk kizárólag saját magunkkal végre?

Térjünk vissza a keresgéléshez. „MATCH”. Eltelik pár óra, nap, hét és az ember párokra talál. Ez akkor jön létre, ha valaki, akit te is „lájkolsz”, és ennek az információnak az ismerete nélkül ő maga is „lájkol” téged és akkor létrejön az áhított „match” és Ti ketten egy pár vagytok (el kell azért ismernem zseniálisan kialakított kis rendszer). Csak ekkor tudtok egymással beszélgetést kezdeményezni. És akkor itt jönnek is a következő problémák. De ezelőtt még pár szó a válogatásról, ugyanis bevallom, nekem már ez sem volt könnyű. Pontosan a fentiekben leírtak miatt. Hogy tetszik meg valaki a fenti paraméterek alapján? Kellett egy olyan 100 nope, mire feltűnt, hogy még senkit sem tetszett. Ez azért elgondolkoztatott annyira, hogy végig gondoljam akarok-e egyáltalán ebben részt venni, vagy mégis mi ez az ellenállás, hogy mindegyik képen a kivetni valót keresem szerencsétlen emberen a jó dolgok helyett. Végül maradtam. További vagy 100 nope kellett, hogy ellazultam annyira, hogy elkezdtem jobbra is húzogatni a képernyőn látható képekből. Szóval minden elvárásomat elengedve olyan jellemzők alapján, mint például kedves tekintet, helyes arc, őszinte kedves, vagy vicces bemutatkozás elkezdtem jobbra is húzogatni. És akkor jöttek a párok is. Minden csoportból, korosztályból, stílusból.

MIZU, HOGYVAGY? Namost. El is érkeztünk tehát a következő lépcsőig. Akkor ugyanis ha már van match, ki kezdeményezi a beszélgetést? Áll még a szabály, hogy kezdeményezzen a fiú, vagy bármit lehet? Őszinte leszek, én még soha nem kezdeményeztem. Egyfelől azt hiszem, hogy elég konzervatív vagyok és én még mindig azt gondolom, hogy ha a férfi dolga az udvarlás, írjon ő először. Megjegyzem, nem csak arról van szó, hogy az ő dolga. Azt gondolom, hogy ezek a szerepek meghatározóak két ember kapcsolatában. Szerintem igenis fontos, hogy egy férfi kezdeményezzen, hogy udvaroljon, hogy legyen férfi dominancia egy kapcsolatban. Elég határozott nőnek tartom magam és kielégítően menedzselem az életemet egyedül is. De ez nem azt jelenti, hogy egy párkapcsolatban is én kívánom megmondani, mikor mi történjen. Szeretem, ha van mellettem egy férfi, minden olyan tulajdonságával, amit férfi energiának nevezünk manapság olyan divatosan, ami sokkal inkább egy érzés, mint tevékenység, de ha abban kéne leírni, akkor olyan eseményekben valósul meg, mint döntések meghozatala, nehéz szatyrok cipelése, kabát felsegítés, hogy csak a legtriviálisabbakat említsem. Nekem ez fontos. Szóval a másik dolog még az is, hogy kíváncsi vagyok, ki mivel kezdi. Mivel szólítasz meg egy vadidegen embert egy alkalmazáson keresztül. Picit sajnálom is a fiúkat, mert ez nem könnyű. Soha nem könnyű valakit megszólítani, de legalább ha személyesen találkoztok, vannak kapaszkodók. Itt kevesebb akad. És azonnali siker kell. Mert ha valakinél nem talál be az első mondat, akkor egy életre kilőtte - bocsánat dislikeolta - a másik.

Nem chateltem sok emberrel, bevallom. Talán ha hárman voltak. Mert csúnya módon volt, akinek nem is válaszoltam. Ezt itt megengedheti magának az ember. Ez is fura különben, mert nyilvánvalóan személyes találkozásnál ezt nem teheted meg. És persze tudom, hogy sok ember számára ezért is szimpatikus ez, mert könnyű. Könnyűnek tűnik. Ha nem tetszik valami, bontod a kapcsolatot. Kérdés csak mire vágysz, mit keresel. Milyen ember vagy. Szóval volt pár beszélgetésem, de egy kivételével nem igazán említésre méltó. Én különben is azt hiszem elég nyitott vagyok, szinte bárkivel képes vagyok elbeszélgetni bármiről egy szintig. És tény, hogy egy beszélgetésben már jobban megismerszik a másik. De azért ez is eléggé behatárolt.

Szóval a sok negatívum ellenére hadd mondjak valami jót is. Igenis van olyan, hogy elkezdesz valakivel levelezni és valahogy azonnal kialakul egy értelmes szóváltás, azonnal közelállónak érzed magadhoz. Igenis van olyan levelezés, amikor egyik másik válasz után csodálkozol rá arra, hogy valaki mennyire hasonlóképpen gondolkozik, mint te, vagy hogy milyen vicces, kedves, őszinte, megnyerő. Hogy még így is, ismeretlenül is tud működni valami, hogy kialakul egy valami fajta kötődés valakihez, akivel még soha életedben nem találkoztál. Akit nem ismersz, nem hallasz, nem látsz. Csak olvasod a gondolatait, és te is megosztod vele akár a legbelsőbb titkaidat is és azon kapod magad, hogy várod, mikor jelentkezik újra. Lehet, hogy ha valakivel találkoznod kell, akkor itt és így is találkozol? Hogy maga az univerzális fatalizmus, vagy nevezzük, aminek akarjuk is updatelte magát és az eleve elrendelt események (van ilyen? ki tudja..) megkezdődhetnek már a digitális/elektronikus térben is? Nem tudom. De addig is, hogy adott-e élményt, reményt, örömöt, hozzáadott értéket maga az applikáció? Sose gondoltam volna, hogy ezt mondom, de igen, adott. Ez egy teljesen új világ, amiben élünk. És ez is csak azt erősíti bennem, hogy tárjam ki az elmém és a szívem annyira, amennyire csak tudom. Mert rengeteg változás vár ránk és jobb ezekhez minél előbb hozzászokni és ezekben megtanulni élni, mint ellenezni a sok új dolgot és megmerevedni. „I bend, so I don’t break” mondja a jógás idézet. És mennyi igazságot hordoz magában ez az egyszerű kis mondat…

/photo: etsy.com/

Kedves Én!

Eltelt egy újabb év. Igazából kettő telt el, mert a legutóbbi elől gyáván és csendben elszöktél, elkented, mint a szőnyegre esett csokoládé darabot lassan és komótosan titokban, míg végül nem is látszik. Meg se történt. Ha nem látszik a világ a függöny mögül, nem is létezik hasonlatára, ha nem ünnepled, nem is telik az idő. De most komolyan. Hiszen egyfelől nem változol. Ugyanaz vagy, aki tegnap, vagy akár több 10 éve, ugyanúgy nevetsz, ha boldog vagy és nehezen viselhető – a saját magad számára is - ha rosszkedvű, hisztis. Keresed a válaszokat, ahogy mindig kerested – és még most sincsenek meg - és ugyanúgy elszomorít néha a világ mulandósága, igaz már látod az állandóságát, a végtelenségét is. Elnézed az embereket órákon át, mint gyerekkorodban a csúszda tetejéről és boldoggá tesz egy hosszú séta a napsütötte városban, vagy egy finom fülbemászó dallam, amire még mindig táncra perdülsz a - folyton változó - nappali közepén. És közben meg teljesen más vagy, egy másik ember. Talán tényleg igaz, hogy meggyötör az élet, és a hasonló mosolyod mögött éppen csak egy sugallatnyi, de jól kivehető szomorúság biggyeszt és minden mozdulatban benne rejlik valami, ami régen nem volt ott, ami néha merevvé és nehézkessé tesz. Talán a tapasztalat terhe, a fájdalmak terhe, az élet súlya, az életé amely az évek alatt a maga csodájával, de rideg valóságával és néha kíméletlenségével tárult eléd és lerántotta a leplet olyan sok mindenről...és tudod mit? Így a jó. Mert szeretni egy álmot, az könnyű. Vakon, naivan bízni az ismeretlenben, azzal a biztos tudattal, hogy nem érhet baj, játszi könnyedség. De látni a sötétet is, tapasztalni a fájdalmat, az igazi fájdalmat, ami napokra-hetekre (évekre) megbénít, amit letilt az agy is, mert a test nem tudja elviselni, és látni a valóságot a dolgok mögött, felismerni az igazat és azzal megbékélni, azzal harmóniában élni, elfogadni és tudni szeretni, az már más. Az minden, amit neked kívánhatok ezen a napon, az minden, amiért dolgozol, tapasztalsz, élsz évek óta. Lárvából-pillangóvá, a mocsárból a napsütésbe lótusz virágként. Nem leszel öregebb, csak a tested változik, csak a hajad színe fakul és a világ távolodik tőled és közeledik egyszerre és közben mindvégig benned él. Te pedig ezeken a napokon megállsz és emlékezel. Emlékezel arra, hogy mi volt és mi van most. Megfigyeled, hogy ki vagy, hogy mit tettél és hova jutottál. És ünnepelsz is. Nem egy számot, nem egy napot. Hanem magadat, az életet. Mindazt, amit magadért tettél, mindazt, amit átéltél, megéltél, ami átformált, amin felül kerekedtél saját magadban, amivel több lettél, igazabb, amivé a tegnapokkal és a mával váltál. És azt a szeretetet, amit kaptál, amit kapsz és amit adhatsz.

Boldog születésnapot, drága Önmagam.

Pontosan emlékszem a pillanatra, arra az éles kijelentésemre - amikor a lakásvásárlás projekt még csak halványan merült fel -, miszerint: kizárt, hogy én egy felújítandó lakást vegyek! Nem először fordult már elő ilyen az életemben, hogy valamit ennyire kategórikusan eldöntök, és a nevezzük sorsnak, univerzumnak, mittudomén jön és rácáfol. Azt szoktam ilyenkor mondani, „jaj, meghallották”. ;) Mert tényleg. A legerősebb kijelentéseimet a legtöbbször az ezeket megkérdőjelező, támadó, az ellentettjét bebizonyító események sora követte. Mintha valaki azt mondta volna, hogy jövök én ahhoz, hogy majd saját magam döntöm el, mi lesz és mi nem. Mintha szükségét érezné, hogy ezeket az ellentmondást nem tűrő módon elutasított dolgokat meg kell tapasztalnom, át kell élnem, hogy végül tényleg nyilatkozni legyek képes velük kapcsolatban.

Szóval nyilván mi másban is lehetek most épp, mint egy lakásfelújítás – inkább építkezés – kellős közepén. Építkezés, mert persze ilyenkor már ugorjunk a mélyére, ha lúd legyen kövér stb., gyakorlatilag olyan, mintha nulláról építenék fel egy lakást. És ez nem könnyű. Annyival nehezített még a helyzet, hogy ez nem egy különálló ház, hanem egy társasházi lakás. Tehát nem csak arról van szó, hogy a saját magam démonjaival és a különben a javamra váló állandó döntéskényszerrel szembesülök nap, mint nap, hanem kiegészítő gonosz manóknak itt vannak még a szomszédok is. Bonyolult érzelmek játszhatnak itt szerepet az ő oldalukról, félelem a megszokottól való eltéréstől, a változástól, bizalmatlanság az ismeretlennel szemben, diszkomfort érzés, irigység és düh, csak úgy első tippre. Mert, hogy bárkivel is beszélek, aki túl van már egy ilyen felújításon, kivétel nélkül mindenki hasonlókat mesél a szomszédok kritikán aluli, sokszor értelmetlen, megmagyarázhatatlan és csöppet sem kedves viselkedéséről. Ok, persze, hogy senki sem szereti, ha kopácsolnak egész nap a feje felett, és ha a megszokottnál nagyobb kosz van a környezetében, de hát istenem, nem tart ez a végtelenségig. És úgysem tehetnek ellene semmit (ha meg is próbálják minden erejükkel)! Sajnos nem találtam még meg azt a kőművest, aki hang nélkül képes kiverni falakat, leverni csempét, vésni a betonba. Ez van. Egy lakásfelújítás hanggal, kosszal jár.

Mindenesetre nem szeretek kellemetlenséget okozni másoknak. Főleg egy teljesen idegen közösségben. Ezért rendesen igyekeztem felkészülni arra, amire képtelenség. Kitettem cuki kis szöveget az üzenőfalra előre kérve elnézésüket, mellékelve a telefonszámomat. Számtalanszor én magam takarítottam fel a lépcsőházat, mert ezer kérés ellenére is a munkások csesztek felmosni maguk után. De újra rá kellett jönnöm, hogy az emberek nem értékelik, ha valaki igyekszik, ha jófej és együttműködő. Nem. Az ilyen embert gyengének titulálják, és igyekszenek a földbe taposni. Hogy miért? Nem tudom. Talán mert ettől többnek, vagy valakinek érzik magukat. Élvezik a fölényüket, az erejüket. Ad valamit a napjukhoz. Igazából elég szánalmas. Mindegy, egy ideig tűrtem. Mert hát ugye mégis csak én vagyok a betolakodó, én vagyok az, aki valóban zajt és koszt csinál, bármennyire is próbál mindez ellen tenni. De a másik oldal nemcsak, hogy nem veszekedte ki magát és kullogott volna odébb, hanem a hallgatásomon fellelkesülve fenyegetésekbe kezdett. Ekkor kellett megálljt parancsolnom ennek a viselkedésnek először. És utáltam. Utáltam, hogy fel kell emelnem a hangomat, hogy agresszíven kell reagálnom, mert nem adtak más esélyt. És láss csodát, a másik oldal egy pillanat alatt behúzta fülét-farkát. Furcsa az ember, így még szánalmasabbnak és kicsinyesebbnek tűnt a szememben az egész. Telt-múlt az idő és viszonylagos békében teltek a munkálatok. És akkor szembesültem újra a kicsinyes, logikátlan és ostoba, erőt fitogtató és kifejezetten csak oktalan szemétkedésnek tekinthető tulajdonos”társi” magatartással. El kell mondanom, hogy elég sok bosszúság merül fel egy ilyen lakásfelújítás során magán a lakáson belül is, aki csinált már ilyet, tudja. Szóval nem hiányzott az azon kívüli gerenda keresztbe fektetés pluszban. Minden energiámat össze kellett szednem ahhoz, hogy ne csípőből, ne agresszióból válaszoljak a megkeresésre, elutasításra. Vártam egy napot. Elbeszélgettem bölcs édesanyámmal, akinek valóban igaza van abban, hogy a dolgokat sokkal szerencsésebb kedvesen elintézni (már ha lehet). És összeszedtem minden erőmet, hogy egy igazán kedves választ adjak, és forduljak egy kéréssel valaki felé, akinek nem is lenne tisztje a tárgyban döntést hozni, ámbár ő maga úgy érzi, minden úgy lesz, ahogyan azt ő elképzeli. Namost. Őszinte leszek, bevallom én is ezt gondoltam. Minden úgy lesz, ahogy én elképzelem. A hiba abból adódott, hogy mi ketten teljesen mást képzeltünk el. És amikor a cuki kedves levelemre ugyanaz a pikírt, arrogáns elutasítás érkezett, mint legutóbb, elgurult a gyógyszerem. Nagy levegőt vettem és elmondtam a véleményem. Visszatekintve egy csodás verbális hisztinek lehettünk szemtanúi, nincs mit szépíteni, ez vagyok én, néha nekem is ki kell engednem a feszkót. A kölcsönös "anyázást" néma csend követte és közben leszállt az éj. Reggel rossz érzéssel, még a vita keserű szájízével ébredtem. Nem bántam, hogy elmondtam amit gondolok, és hogy kiálltam magamért. De mégsem éreztem jól magam. Egyfelől azért, ami miatt az egész kirobbant, roppant igazságtalannak éreztem az helyzetet. Másfelől meg azért, ami egyáltalán történt. Hát most komolyan. Nem mindegy? Nem mindegy, hogy valami így vagy úgy lesz megvalósítva egy lakásban, házban? Mondhatnám, hogy nem, mert sokkal szebb, praktikusabb, ésszerűbb lenne, ha úgy lenne. De és akkor mi van?? Mi van, ha az úgy szebb, praktikusabb, ésszerűbb (nekem)? Miért annyira fontos ez, hogy egy másik ember torkának ugorjunk miatta? Miért nem az a legfontosabb, hogy hogyan élünk egymás mellett? Miért nem próbáljuk a másik ember szempontjait figyelembe venni és néha a saját magunk igaza elé helyezni. Nincs objektív igazság, mindenkinek megvan a sajátja. Jogászként pontosan tudom, hogyan lehet érvelni egy dolog mellett és ugyanolyan vehemenciával ellene. És az esetek többségében mind a kettő áll. Persze én is ember vagyok és mondanám, hogy miért nem enged akkor ő? Miért nem tudja ő az én szempontjaimat figyelembe venni? De ezen túl kell lendülnünk. Ebben rejlik a titok nyitja. Talán ez a dolgok fölé való emelkedés. Ami semmi többet nem jelent, csak mindent, ami fontos. Ami nekem fontos. A kusza vágyakból, elképzelésekből, büszkeségből és akaratosságból stb. álló érzelmek és így az egész merev helyzet elengedése nem vezet máshoz, mint békéhez, nyugalomhoz és így szabadsághoz. Az én szabadságomhoz. És mire eljutottam ehhez a gondolathoz, már nem is érdekelt a vita konkrét tárgya és annak megvalósítása. Rájöttem, hogy mindegy. Hogy sokkal fontosabb – nekem –, hogy hogyan élek. Hogy mi az, ami a fontossági sorrendben előrébb áll nálam. hogy a nyugalmam, a szabadságom a legfontosabb. Hogy az emberek – még akkor is, ha úgy tűnik kisstílűek, és korlátoltak (megjegyzem tudom, hogy mindenki csak a saját igazát, biztonságát és boldogulását védi, ahogy ezt Sonnenschein Manó fiához írt levelében olyan gyönyörűen leírta) -, akkor is ők maguk, a velük békében való együttélés a fontos. Ha sose értik ezt meg és sose értékelik, akkor is. Ha továbbra is keresztbe tesznek, ha fölényesen lekezelnek, akkor is. Mindig. Ahogyan ők viselkednek, az rájuk tartozik, ahhoz semmi közöm. Én legfeljebb elszenvedője vagyok, de tudom kezelni. Ahogy én élek, az az ami engem meghatároz, ami én magam vagyok. És én egy olyan világban szeretnék élni, ahol mi vagyunk a fontosak, az emberek, a kapcsolatok, az élet és a világ a fontos.

Szabadon és boldogan.