Nem tudom mikor kezdődött, csak lassan

a nyakam köré fonódott

a szemem elé libbent,

láthatatlanul, észlelhetetlenül

és ott volt.

Érkezését végül egy óriás mellbe vágás jelezte

egy harsogó, fellengző, erejét fitogtató

felkiáltás!

mi a földhöz vágott,

gyenge halandó embert

és megsemmisített.

Nemcsak a szívemet vette el,

magának követelte a lelkem,

a gondolataim,

az utolsó leheletem is.

Hetekbe telt, míg újra lábra tudtam állni,

míg felfogtam, hogy Ő ÉN vagyok.

Hogy Ő ÉN értem van,

hogy Én nem vállaltam már felelősséget ÉRTÜNK.

Ő viszont élni akar.

Sz abadon,

I gazán,

V égtelenül.

/kép forrása: bebetsy.com/

A ház egy csendes mellékutcában állt. A csengőn egy név szerepelt, semmi sem mutatta a jelét annak, mi is történik ebben a régi bérházi lakásban. Megnyomta a csengőt, mire pár perc múlva hangos berregéssel a súlyos ajtó kinyílt. Nagy erővel, egész testével nekifeszülve nyitotta ki. A hűvös, dohos, sötét lépcsőházban magasan kanyarodott a sok lépcső, egészen kifulladt, míg felért a negyedikre. A lakás bejárati ajtaja akadva nyílt, lendülettel kellett benyomni azt is, hát igen, kérem szépen, nem könnyű az út addig a bizonyos fotelig. Egy előtérbe érkezett, ahol székek álltak, de éppen senki nem tartózkodott. Az előtér három oldalán három ajtó állt, mindegyik egy csendes, azonos hangulatú szobára nyílt, és mindben a nélkülözhetetlen kis asztalka, papír zsebkendővel a tetején, két oldalán egy-egy fotel. Az egyik szobából egy fiatal, mosolygós szemű nő lépett ki határozott kéznyújtással fogadva őt. Csak egy pár évvel lehetett idősebb nála, mégis azonnal bizalmat szavazott neki. Betessékelte a szobába, majd leültek egymással szemben. Kellemetlenül érezte magát. Lábát keresztbe tette, ujjait tördelte, közben pedig zavartan mosolygott, és igyekezett válaszolni a kérdésre, hogy miért is van ő most itt tulajdonképpen. Szemben a nő szintén keresztbe tett lábbal, csöndben, rezzenéstelen arccal hallgatta. Sokáig mentegetőzött ottlétén, hajtogatta, hogy neki nincsenek is igazi problémái, hogy igazából az élete mesefilmbe illő, és boldognak, elégedettnek kéne lennie, biztosan az ő hibája, hogy nem az. Olyan sok minden kívánkozott ki belőle, nehéz volt mondatokba illeszteni mondandója áradatát. A nő pedig továbbra is csak ült és hallgatott. Szemlátomást nem akarta megkönnyíteni a kínjait, talán ez is egy módszer, amin mindenki, aki segítségért fordul, átesik. Az első óra szélsebesen telt, furcsa érzéssel lépkedett le a rengeteg lépcsőn, hagyta el a rideg lépcsőházat, és lépett ki a zajos utcára. Olyan érzése támadt, mintha az elmúlt órában egy más dimenzióban létezett volna, a saját fejében és minden ami érte, borzasztóan kifárasztotta.

Attól a naptól kezdve minden héten felkereste a házat, beült a kényelmes fotelba, és beszélt. Mesélt magáról, mesélt a családjáról, megismerte a szorongásait, kimondta a félelmeit, megosztotta a fantáziáit. A kezdetekben gyakran sírt, hirtelen, mélyről tört elő belőle, mikor akár egy szóra, egy képre bekapcsolnak egy gombot, először csak az érintettség szellője szaladt át egy pillanatra a hangján, az arcán, a szemein, és a következő pillanatban már nem tudott határt szabni a feltörő kínnak, kétségbeesetten, megszégyenülve zokogott. A könnyei elárasztották az arcát, amit próbált a zsebkendő mögé rejteni, sikertelenül. Idővel megtanulta, hogy nem tudja megállítani ezt az áramot, és talán vágyott is rá, hogy kiszakadjon belőle az a sok fájdalom, mégis sokszor még mindig váratlanul érte. És zavarba ejtette a vele szemben, rezzenéstelen arccal ülő nő, aki türelmesen várta, hogy megnyugodjon, és gyakran visszakérdezett, mit gondol miből erednek ezek a gyakran feltörő érzelmek. Ilyenkor legtöbbször kétségbeesettségét egy viccel, erőltetett mosollyal igyekezte elfedni, így még szánalmasabbnak tetszett. A sírások még jobban megviselték, lelkileg kifárasztották, örült visszatérni az életnek nevezett mozgalmasabb dimenzióba, ahol nem ő volt a középpontban. Volt, hogy nem volt kedve elmenni, és mégis pontosan megjelent, egy alkalmat sem mulasztott még akkor sem, amikor betegeskedett. Idővel a sírások ritkultak, és a kedves nő is gyakrabban szólt, kérdezett közbe a történetekbe, ő pedig annak ellenére, hogy neki szemlátomást mindene – boldog házasság, kiegyensúlyozott magánélet – megvolt, amiből neki nem jutott ki, megkedvelte őt. Tudta, hogy itt nem ő a kérdező, de kíváncsi lett volna, vajon ő milyen életet él, mégse kérdezte sose erről. Ez a hely hetente egyszer, egy órán keresztül róla szólt, őérte volt. A maga csendes, zaklatott, nyugodt, kétségbeejtő módján, itt minden csak és kizárólag ő körülötte forgott. Hónapok és évek teltek el, és ő erősebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érezte magát, de az is lehet, hogy csak megtanulta elfogadni a változások örök körforgását.

És az egyik alkalommal elvált az immáron cinkostárs szerepét betöltő kedves nőtől, búcsút vett a foteltől, az ódon kályhától, ami mellett órákat ült, lesétált utoljára a hosszú lépcsőkön, és erővel felrántotta a súlyos ajtót. És ott állt előtte a zajos cirkusz, a maga viharaival, és a maga napsütéses délutánjaival, mit sem változott. De Ő már nem volt ugyanaz. Szemére tette a napszemüveget, és széles mosollyal átlépte a küszöböt.

/kép forrása: carlaaston.com/

Körülbelül egy hete történt, hogy a reggeli mysore alatt, a marichyasana C gyakorlásakor – amely ászana számomra az egyik legfontosabb gyakorlat, ha van egyáltalán ilyen, komoly kihívást jelent ugyanis a merev csípőm, vállaim és hátam számára – szóval ennek a gyakorlásakor meghúztam, de úgy rendesen a hátamat. A gyakorlás alatt persze semmit sem éreztem, leszámítva a szokásos, az ember szeméből könnyet kicsaló fájdalmat, amikor az oktató teljes erőből csavarja, húzza-vonja, aztán bekövetkezik az oly nagyon áhított siker, az ujjak összeérnek, az ászana megvalósul, harangok kondulnak, majd pár légzés, vagy nevezzük inkább fujtatásnak, grimaszok és végül a póz elengedése. Utána persze hasogat még kicsit, de hopp beleugrasz, vagy inkább átvonszolod magad a vinyászába, és az már repít is tovább, míg el nem terül végül a meggyötört tested savászanában, és mosolyogva le nem hunyod a szemed. Így történt tehát múlt hétfőn is, befejeztem a gyakorlatsort, majd kaptam magamat, beszaladtam a munkahelyemre, és belevetettem magam újult energiával a napi teendőkbe. Délután kezdtem először érezni, az akkor még csak az izmok lázának tűnő, a gerinc két oldalán felszaladó és görcsbe összeálló fájdalom kupacot, hát jó, ma jó erőteljes gyakorlás volt, kicsit túlerőltettem, gondoltam. Amikor beültem az autóba este, tudtam, hogy itt sajnos többről van szó. A házam előtt már alig tudtam kiszállni belőle. Az elmúlt egy hetet nem részletezem, a sérülések fájnak, aztán az ember pihenteti, kenegeti mindenféle csodaszerrel, az gyógyul, aztán amikor már majdnem jó, buta fejjel újra megerőlteti és az újra fáj, ezen nem akarok fennakadni, idővel el fog múlni. De elkezdtem gondolkodni azon, vajon mindez miért következett be. Ok-ok, azt azonnal tudtam, hogy, mint mindig megint türelmetlen voltam. Elképesztő, hogy már igencsak felnőtt fejjel (a korom maradjon inkább tabu) még mindig újabb és újabb kihívást jelent a türelem gyakorlása, hogy nem történik, nem történhet meg minden azonnal, vagy rövid időn belül, mindenért igenis meg kell dolgozni. Különösen igaz ez a jógagyakorlásra. A legtöbb ember évekig gyakorol egy pózt, amit sikerül végül helyesen elvégeznie. Persze az is lehet, hogy sose sikerül, ez ugyanis az anatómiánktól is függ, lehetünk bármennyire szorgalmasak és TÜRELMESEK, akkor sem lehetséges fizikailag, hogy ez megtörténjen. De nagyon sokat változhat, javulhat a dolog. Én eltökéltem, hogy megcsinálom ezt a pózt. Marichyasana C, nem a könnyű ászanák közül való, sokaknak meggyűlik vele a baja. Én szinte megtanultam, áttanulmányoztam és eldöntöttem, ellenállok minden fájdalomnak és megcsinálom. Pár hét és egyedül is menni fog. Addig pedig kértem, vártam az oktatót, hogy segítsen a megvalósításában. Magam előtt láttam már nem csak az elvégzett pózt, de annak az életemre gyakorolt jótékony hatásait is, a mellkas-nyitás, csípő-nyitás eredményét, megváltozott hozzáállást, emberi kapcsolatokat, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, nem is részletezem, mert, hogy őszinte legyek szégyellem magam, hogy azt gondoltam, ez tényleg így megy. Hogy ilyen könnyen adják. Hogy a fejlődés egy előre kijelölt sima út, amin végig kell szaladni és fejből le tudod nyomni az egészet, ha figyelsz. Az hogy így gondolkoztam, minden foszlánnyal éppen, hogy a jóga szellemisége ellen volt. Hogy a rögtön követelt idealisztikus eredményekért elfelejtettem mindent, amire az megtanított az évek alatt. Nem azért mert akartam, mert egyáltalán tudtam, hogy milyen tanítások következnek, hanem csak mert alázatosan végeztem, gyakoroltam akkor és annyit, amennyit jónak éreztem és a tapasztalat jött magától. Mindig azon az életterületen, ahol az időszerű volt, ahol szükségem volt rá, vagy ahol navigált tovább az életemben. Szóval a konkrét, a gyakorlás során vétett hiba megfejtése szinte azonnali volt. De nem hagytam annyiban. A fájdalom nem múlt és én tovább kutakodtam.

Érdekes, hogy nem ez jutott eszembe először. Az este pár hete, amikor egy kedves rokonom elmesélte, hogy élete 5. vinyásza flow óráján úgy meghúzta a hátát, hogy kórházban injekciózták. Én pedig mit csináltam? Gyorsan feldobtam magam egy piedesztrára és onnan magyaráztam el, hogy ez bizony feladat, és hogy mennyire nincs a test korlátainak tudatában, nem szabad ilyen maximalistának lennie bla-blabla-blablaaaa….nem is folytatom. Szinte haragudtam rá, hogy lehet?? Pedig már megtanulhattam volna, hogy ha valamiben, ebben az élet/univerzum nevezzük, aminek jól esik, nagy mester. Hogy minden, kétség nélkül tett éles kijelentésemet úgy hazudtolja meg vígan és kacagva, hogy csak nézek és pillázok (és jegelek). Hát ki vagyok én, hogy azért mert több jóga órán vettem részt életemben, kiselőadást tartsak?? Hogy beleszóljak más életébe és gyakorlásába egyfelől saját tapasztalat, tudás nélkül másfelől bírálóan, kioktatóan, nem pedig segítő szándékkal. Tessék, most megvan a tapasztalat és vele a rengeteg lecke is. Legfőképp az alázatról, alázatról az élettel, a gyakorlással és magammal szemben. Amit nem szabad, nem lehet elveszíteni. Ami nélkül egy olyan útra lépünk, ami sokszor ilyen helyekre vezet, jobbik esetben egy kisebb sérüléshez, rosszabbakban meg, ki tudja milyen fájdalmak felé. Nyilván ez csak egy része annak, amire ez a sérülés megtanított, de az egyik legfontosabb. Már csak azért is, hogy a gyógyulás során szem előtt tartsam mindezt és nagyon tudatosan, alázattal, türelemmel és szeretettel forduljak a sérülés és a testem felé, hálával, hogy így szolgál és ilyen nagy tanító. ;)

/kép forrása: fourelementsyoga.wordpress.com