Dimenziók

A ház egy csendes mellékutcában állt. A csengőn egy név szerepelt, semmi sem mutatta a jelét annak, mi is történik ebben a régi bérházi lakásban. Megnyomta a csengőt, mire pár perc múlva hangos berregéssel a súlyos ajtó kinyílt. Nagy erővel, egész testével nekifeszülve nyitotta ki. A hűvös, dohos, sötét lépcsőházban magasan kanyarodott a sok lépcső, egészen kifulladt, míg felért a negyedikre. A lakás bejárati ajtaja akadva nyílt, lendülettel kellett benyomni azt is, hát igen, kérem szépen, nem könnyű az út addig a bizonyos fotelig. Egy előtérbe érkezett, ahol székek álltak, de éppen senki nem tartózkodott. Az előtér három oldalán három ajtó állt, mindegyik egy csendes, azonos hangulatú szobára nyílt, és mindben a nélkülözhetetlen kis asztalka, papír zsebkendővel a tetején, két oldalán egy-egy fotel. Az egyik szobából egy fiatal, mosolygós szemű nő lépett ki határozott kéznyújtással fogadva őt. Csak egy pár évvel lehetett idősebb nála, mégis azonnal bizalmat szavazott neki. Betessékelte a szobába, majd leültek egymással szemben. Kellemetlenül érezte magát. Lábát keresztbe tette, ujjait tördelte, közben pedig zavartan mosolygott, és igyekezett válaszolni a kérdésre, hogy miért is van ő most itt tulajdonképpen. Szemben a nő szintén keresztbe tett lábbal, csöndben, rezzenéstelen arccal hallgatta. Sokáig mentegetőzött ottlétén, hajtogatta, hogy neki nincsenek is igazi problémái, hogy igazából az élete mesefilmbe illő, és boldognak, elégedettnek kéne lennie, biztosan az ő hibája, hogy nem az. Olyan sok minden kívánkozott ki belőle, nehéz volt mondatokba illeszteni mondandója áradatát. A nő pedig továbbra is csak ült és hallgatott. Szemlátomást nem akarta megkönnyíteni a kínjait, talán ez is egy módszer, amin mindenki, aki segítségért fordul, átesik. Az első óra szélsebesen telt, furcsa érzéssel lépkedett le a rengeteg lépcsőn, hagyta el a rideg lépcsőházat, és lépett ki a zajos utcára. Olyan érzése támadt, mintha az elmúlt órában egy más dimenzióban létezett volna, a saját fejében és minden ami érte, borzasztóan kifárasztotta.

Attól a naptól kezdve minden héten felkereste a házat, beült a kényelmes fotelba, és beszélt. Mesélt magáról, mesélt a családjáról, megismerte a szorongásait, kimondta a félelmeit, megosztotta a fantáziáit. A kezdetekben gyakran sírt, hirtelen, mélyről tört elő belőle, mikor akár egy szóra, egy képre bekapcsolnak egy gombot, először csak az érintettség szellője szaladt át egy pillanatra a hangján, az arcán, a szemein, és a következő pillanatban már nem tudott határt szabni a feltörő kínnak, kétségbeesetten, megszégyenülve zokogott. A könnyei elárasztották az arcát, amit próbált a zsebkendő mögé rejteni, sikertelenül. Idővel megtanulta, hogy nem tudja megállítani ezt az áramot, és talán vágyott is rá, hogy kiszakadjon belőle az a sok fájdalom, mégis sokszor még mindig váratlanul érte. És zavarba ejtette a vele szemben, rezzenéstelen arccal ülő nő, aki türelmesen várta, hogy megnyugodjon, és gyakran visszakérdezett, mit gondol miből erednek ezek a gyakran feltörő érzelmek. Ilyenkor legtöbbször kétségbeesettségét egy viccel, erőltetett mosollyal igyekezte elfedni, így még szánalmasabbnak tetszett. A sírások még jobban megviselték, lelkileg kifárasztották, örült visszatérni az életnek nevezett mozgalmasabb dimenzióba, ahol nem ő volt a középpontban. Volt, hogy nem volt kedve elmenni, és mégis pontosan megjelent, egy alkalmat sem mulasztott még akkor sem, amikor betegeskedett. Idővel a sírások ritkultak, és a kedves nő is gyakrabban szólt, kérdezett közbe a történetekbe, ő pedig annak ellenére, hogy neki szemlátomást mindene – boldog házasság, kiegyensúlyozott magánélet – megvolt, amiből neki nem jutott ki, megkedvelte őt. Tudta, hogy itt nem ő a kérdező, de kíváncsi lett volna, vajon ő milyen életet él, mégse kérdezte sose erről. Ez a hely hetente egyszer, egy órán keresztül róla szólt, őérte volt. A maga csendes, zaklatott, nyugodt, kétségbeejtő módján, itt minden csak és kizárólag ő körülötte forgott. Hónapok és évek teltek el, és ő erősebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érezte magát, de az is lehet, hogy csak megtanulta elfogadni a változások örök körforgását.

És az egyik alkalommal elvált az immáron cinkostárs szerepét betöltő kedves nőtől, búcsút vett a foteltől, az ódon kályhától, ami mellett órákat ült, lesétált utoljára a hosszú lépcsőkön, és erővel felrántotta a súlyos ajtót. És ott állt előtte a zajos cirkusz, a maga viharaival, és a maga napsütéses délutánjaival, mit sem változott. De Ő már nem volt ugyanaz. Szemére tette a napszemüveget, és széles mosollyal átlépte a küszöböt.

/kép forrása: carlaaston.com/