Hunyorgás a Napba

2019/05/29. - írta: Huber Zsuzsi

Pár héttel ezelőtt megjelent az első igazi ránc az arcomon. Mondhatná persze más, hogy ugyan már volt ott korábban is, de nekem azok csak hangulati gyűrődések, elmúló rosszkedv jelei voltak, nem jellegzetesek, szinte észre se vettem őket. De ez, ez az igazi ránc most más. Már látom, hogy ő végig fogja kísérni az egész életemet. Alattomosan, somfordálva lépett az életembe, nem mutatta mindig magát, egy ideig csak a rövidre sikeredett éjszakák után, vagy egy-egy igazán munkás nap végén jelent meg szinte észrevehetetlenül, de most már mondhatom, hogy bár vissza-visszatérően, állandó részese, lenyomata és vászna az arcomnak, kendőzetlenül az életemnek. Ezért ma odaálltam a tükör elé, egész közel, hogy megfigyelhessem. Honnan indul, hová tart, milyen mélyek az árkai. Hogy közelebb engedjem magamhoz. Percek teltek így el, csendben. Amíg vizsgáltam és közben szépen lassan ahogy beengedtem a gondolataimba, elfogadtam a létezését. A bal szemem alatt, igen csekély lejtéssel tart lefelé az orcám felé, de ott mintha kicsit elágazna, aztán mégis inkább - most még – egyszer csak megszűnik. Jól látható, helyet, teret és jelentőséget parancsoló. Egyedül van, - szegény ő és szerencsés én -, asszimetrikus, a másik szemem alatt se híre se hamva hasonlónak. Nézegetem és közben vizsgálom a feltörő érzelmeimet vele kapcsolatban. Mit jelent nekem ez a ránc, hogy érzem magam tőle, vele? Gondolatok suhannak át az agyamon, értelemszerűen az évek, az öregedés, az elmúlás gondolatai, de ezek nem ragadnak meg. Nézem a ráncom, és nem a koromra gondolok. Sokkal inkább az életemre. Arra gondolok vajon milyen események történtek amik milliméterről-milliméterre alakították ki őt. Csak rosszak, vagy a boldog pillanatok is járnak ilyen következménnyel? Úgy összegzem magamban, hogy minden bizonnyal mindenféle. Hogy talán minden könny, minden düh, minden szomorúság éppúgy, mint minden mosoly, minden kacaj, minden éjszakába nyúló hosszú-hosszú beszélgetés. Milyen jó, hogy ilyen ráncom lehet, gondolom, mert tanúja annak mennyi dolgot láttam, éreztem, tapasztaltam az életemben, mennyi minden tükröződik ki arra a sík, vagy már nem is annyira sík felületre ami először és leggyakrabban érintkezik a külvilággal, ami pajzsként véd mindig és viseli a hideget-meleget, örömöt-boldogságot. Amin lecsörög a könny, de rángatózik a nevetéstől. A ráncom nem pontok a mondat végén, a ráncom egy felkiáltójel! Bulikban töltött éjszakákon éneklő, távoli világokon csendben megbúvó, szemlélődő, csodákat magamba szívó, gyerekekkel a kertben szaladó, hintázó, szeretteimet ölelő jelző. És összeveszések, átzokogott éjszakák szemtanúja és dolgos munkanapoké, és hosszú-hosszú beszélgetéseké is, talán több száz pohár boré. A hunyorgás a Napba. A hópihék fagyos lehellete. Ezek az élmények táplálták, ezeknek a talaján nőtt ki. Szépen lassan, de biztosan, hogy aztán ott virítson a bal orcám felett kitartóan. És jól van ez így, már nem is bánt. Mert a múltra emlékeztet és a jelenre, minden áldott nap arra, hogy mi az ami fontos. Hogy élni jó. Mindegy hogy csinálod, mindegy hány a ráncod.

img_1306_1.JPG

/kép: hipsterfashion.net/

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivemjoga.blog.hu/api/trackback/id/tr5114867694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása