Gyere, olvass nekem életet.

/fotó: www.pinterest.com/

Ülök a napfényes nappalim kényelmes kanapéján elnyújtózva, kezemben egy könyvvel, a sokadik kávé illata lengi be a levegőt, nem messze tőlem a kis asztalon gőzölög. A végtelen, nyugalmas idillben olvasok sorsokról, életekről, amelyek 100-200 oldal leforgása alatt jutnak el a szülőszobától a sírig, megtöltve ezeket az oldalakat gyönyörű boldog percekkel éppúgy, mint mérhetetlen szomorúsággal, fájdalommal és kétségbeeséssel. Ahogy olvasom, a lelkem hol röpköd a testem felett, hol könnyeket csal a szemembe a történet.
Mindig is imádtam a családregényeket. A könyveket, amik az emberek valós, mindennapi életet írjak le a maguk teljességében, nyersességében. Amikről azt gondolnánk különleges történetek, és közben rádöbbenünk, mindennapiak. Minden egyes élet hasonló akkor is, ha talán nem ível határokon át, vagy él meg háborúkat, jelentősnek vélt történelmi pillanatokat. De mindegyikben jut bőven boldogságból, örömből ugyanúgy, mint csalódásból, fájdalomból. Mindenkit ér veszteség, érzi magát a világ legszerencsésebb, néha pedig a legszerencsétlenebb emberének. Vannak rá hatással más életek, tőle független események, és ő maga is hatással van a környezetére, a szerettei, sőt mások életére is. Egy regény azért fantasztikus, mert egy megfelelő távolságból tudja ezeket az életeket, az azokat szövő szálakat bemutatni. És azért is, mert rádöbbensz, hogy egy-egy szövevényes történet valóban nem hosszabb, mint 50-100 oldal egy könyvben, 70-90 év az időben. Szorongató, mert kívülről rátekintve így olyan érzékelhetővé válik mennyire törékeny és rövid is mindez, hogy mennyire gyorsan inal el, ér véget, hogy a megélése során hozott döntések milyen horderővel bírnak, és hogy mik azok a dolgok, érzések, amik valóban fontosak. Hogy mennyire más az életet élni a mindennapokban, és milyen visszatekinteni rá akár 40-50 év távlatában, amely idő amúgy szempillantás alatt telik el.
Szerencse vagy átok, én annyira el tudok érzelmileg merülni ezekben a történetekben, hogy szinte filmként nézem végig az oldalakon történteket, boldog vagyok, amikor jó dolog történik a szereplőkkel és megsiratom amikor szomorúság éri őket. És amikor leteszem a könyvet, elmerengek. Hiányolom a szeretteimet magam körül, és türelmetlenül vágyom azoknak az álmoknak/vágyaknak a megvalósítására, amiket közösen hozunk majd létre. Azoknak a perceknek a megélésére, amit együtt töltünk. Amikre sokszor a dolgos munkanapokban nem jut elég idő, talán nincs rájuk elég figyelem. Milyen elpocsékolt és felesleges tevékenységnek tűnik mindaz, amivel ezeket a napokat néha töltjük. Az idő, amikor távol vagyunk. A szavak, amik nem támogatóak vagy szeretőek, hanem türelmetlenek, kötekedők. Itt ülök a nappalimban és az emberek, akik kiteljesítik az életemmel saját magamat is, a világ különböző pontjain vannak éppen. Más kontinenseken, távoli országokban, városokban, vagy akár csak pár utcával arrébb. Van, akivel hónapok óta talán nem is beszéltem. Ha mégis magamra gondolok, tudom és érzem az egységet velük is. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges megélni ezt az egységet és hiányt egy időben, talán lehetetlen is, hogy mindazt, amit érzek szavakba öntsem. Csak azt tudom, hogy mindannyiunkat ezernyi szeretet nyaláb köt össze, és hogy az én történetem, az én életem ezeken a hálózatokon keresztül rajzolódik ki. Hogy a háttér, a környezet valóban csak díszlet. Az élet pedig nem más, mint az ezekben a nyalábokban létező örök energia, pulzálás, szeretet.