"Go inside!"

Nehéz megfogalmazni azt, hogy mi maga és, hogy mit tesz a jóga. Újra meg újra újabb aspektusait ismerem meg a gyakorlásnak, ébredek rá más-más oldalára, hasznára. Ma is egy ilyen felismeréssel lettem gazdagabb a gyakorlásom végeztével. Ez is pont olyan volt, mint sok más tanulmány. Igen tudom, hogy a jóga kifejezés „egyesülést” jelent és igen tudom, hogy a védikus hagyományok ez alatt a tudat (önvaló vagy átman) és az elme egyesülését értik éppen úgy, ahogyan az egyéni és a kozmikus tudat egyesülését is. De sokszor megérteni egy ilyen filozófiai felütést sok időbe telik (vagy soha se sikerül;)), és én magam személyesen azt is tapasztalom, hogy, mint a vasaló esete, az ember tapasztalati úton tanul, ért meg dolgokat, soha senki nem fogja tudni elmagyarázni, vagy ha tudná is soha nem fogom tudni megérteni mennyire fáj a bőr égése, míg a vasaló aljához nem érintem a kezem. Szóval mi történt a mai gyakorlásomon. Semmi különös nem történt, olyan volt mint bármelyik más gyakorlás, kívülről. De valójában egyik gyakorlás sem ugyanolyan, mindegyik más. Már egy ideje végeztem a gyakorlatok sorban, egyiket a másik után, amikor először csak azt érzékeltem, húha, ez most nem megy valami flottul. Aztán tovább figyelve magam észrevettem, hogy a tekintetem állandóan elkalandozik, hol egy matrac színét néztem, vagy a szemközti gyakorlót, mindennel kapcsolatban ezernyi gondolat rohamozott meg, „hm ezt a lányt még mintha nem láttam volna a teremben, vajon mióta jár ide? Lehet nem is régóta gyakorol is mégis ilyen szépen csinálja a parsvakonászanát?!” (ez annyira tipikus ego, hogy rögtön meg is mosolyogtam magamban), vagy „oh milyen jól halad A. a marichyaszana „C”-vel, igazán szép!”…még írhatnák ide vagy tíz ehhez hasonló gondolatot, ami most eszembe jut, de nem szükséges talán, egy szó, mint száz, nagyon nem voltam koncentrált. Az astanga gyakorlás fontos eleme az ún. triszthána, a figyelem három fókusza. A gyakorlatok végzése során egy meghatározott pontra irányítjuk a tekintetünket (dristi), meghatározott légzést gyakorlunk, arra összpontosítunk, illetve bizonyos energiazárakat, bandhákat tartunk. Ez a technika pont azt kívánja elősegíteni, hogy a külvilág kizárásával a figyelmünket befelé fordítsuk és így koncentrált, tudatos, a gyakorlás előre haladtával meditatív állapotba kerüljünk (később ezt a tudatállapotot pedig kiterjesszük a gyakorláson túl a mindennapokban is). Ezen elvárásnak a mai gyakorlásom jócskán híján volt. Egy ideje már leszoktam arról, hogy amikor ezeket a hiányosságokat tapasztalom a gyakorlásom alatt, rögtön kritikával is illessem, magát a gyakorlást és annak kapcsán magamat is. Csak próbálok a megfigyelő pozíciójában maradni. Hiszen mindegy is, hogy azt gondolom: „na ennek most nem sok értelme van”, ez nincs így. A gyakorlásnak mindig van „értelme”, mindig van hozadéka. Én minden áldott nap más vagyok, amikor a matracra állok, hol fáradtabb, hol erősebb, hol nagyon koncentrált, hol pedig szétszórt, mint ma reggel, de hát nem éppen arról szól maga az élet is, hogy tapasztaljunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki minden helyzetből, akkor is ha az nem túl szerencsés, és magunkból is, akkor is ha éppen nem vagyunk a toppon? Milyen könnyű lenne csak akkor gyakorolni, amikor kipihentek és erősek vagyunk és máshoz sincs nagyobb kedvünk, mint elvégezni a jógagyakorlást, mint ahogyan az is szuper lenne, ha az életben is csak és kizárólag azokat a dolgokat kéne elvégeznünk, amiket szeretünk és amihez pont kedvünk van és sose kéne például a postán állnunk sorban, vagy a közértben, hogy csak alapvető dolgokat említsek. De ez sajnos – legtöbbünknél - nincs így.

Szóval visszatérve a gyakorlásomra, maradtam a megfigyelő pozíciójában úgy, hogy a figyelmemet nem csupán az elmémben lezajló gondolat hurrikánra, és nem is csak a teljesen anyagi fizikai testem reakcióira irányítottam, hanem az érzékelésem kiterjedt valahova a kettő közötti térre is. Hirtelen érezni kezdtem a fizikai testemen túl a „többi” testemet is (ezeket a jógafilozófia asztráltestnek és kauzális testnek nevezi), vagyis inkább az ezek közötti teljes diszharmóniát, kuszaságot. Mintha minden részem (ideértve a nem látható, de érezhető területeket is) eltérő irányban állna, ellentétes ritmusban működne. Amikor próbáltam ezt az érzést megfogalmazni magamban, az a kép ugrott be, hogy olyan ez, mint amikor egy iskola udvarán a gyerekek szerte-széjjel szaladgálnak. A jóga gyakorlásommal igyekeztem egy tornasort, úgy értem egy tökéletes, nyugodt, növekvő, fegyelmezett tornasort „felállítani” a gyerekekből, de így is folyamatosan ki-kilógott, elkalandozott az egyik-másik. Ezzel a tapasztalattal valahogy kézzel fogható lett egy pillanatra ez a gyakorlás és a csodálatos hatása és célja. Hogy hogyan kényszerít arra, hogy összeszedd magad, hogy fókuszáld nem csak a testedet, amivel a gyakorlatokat végzed, de az elmédet is, hogy minden egyes sejteddel, és többel, mindennel, ami te magad vagy, sőt, ami egyszer voltál és az is ami egyszer leszel koncentrálj, válj egyhegyűvé (na most kezdem kapizsgálni ennek a szónak is a jelentését), mert így tudod a tudatodat befelé irányítani, így éred el a teljes tudatosságot és így tud ott bent megnyílni valami, ami jóval több, mélyebb és szerteágazóbb mint minden, ami kifelé található.

A levezető gyakorlatoknál kezdtem csak érezni, hogy sikerült talán egy kicsit összerendezni a csapatot, hogy a testem, elmém, lelkem minden, amit én magam alkotok kezd egységként működni, lecsendesedtek a gondolatok a fejemben, a gyakorlatok összeszedettebbekké, pontosabbakká váltak összhangban a ritmusos, kiegyensúlyozott légzésemmel. És amikor kiléptem a jógaiskola ajtaján, ismét egy új „Zsuzsi” lépett ott ki, egy más „Zsuzsi”. És én nagyon hálás vagyok mindezért.

/photo: www.pinterest.com/