Bújócska

 „Tud maga erről egyáltalán?”

Hangzott el a kérdés. Az orvosi szoba rideg hangulatában, a kényelmetlen nőgyógyászati kezelőszék mélyében, ahol az embernek még összerándulnia sincs esélye, ha nem akarja, hogy az óriási falloszt formáló ultrahangos berendezés kárt tegyen benne. Pillanat töredéke alatt zúdult át a fejemen a rengeteg rémisztő kép, miről kéne tudnom.

Első kislányunk könnyedén jött a világra. 3 éves, cserfes szőkeséggé cseperedett, amikor apukájával úgy döntöttünk, hogy jöhet a kistestvér.  Beletelt egy kis időbe, míg végül a szokásos jelekből – a nem múló reggeli hányingerek és az újra meg újra rám törő farkaséhségből – már sejtettem, a tesó úton van.  Az első orvosi vizsgálat visszaigazolta a megérzésemet és mi elkezdtünk tervezgetni. Újra elfogott az a szabadsággal vegyes, rendszeren kívüli boldogság, az érzés a mindennapokban, hogy milyen csodának vagyok én, a testem és a lelkem mindennapos résztvevője, a múló rosszullétek sem tudták ezt az álmot átírni. Haladtunk előre a vizsgálatokkal is, vérvétel, védőnő, terhességi kiskönyv. Jött a második orvosi vizsgálat is és minden rendben ment, a kisbaba boldogan úszkált a maga tengerében én pedig ugyan ezzel az érzéssel hallgattam a kis szívének ütemes verését. Ma a 12. hétnél jártunk, a genetikai-, fejlődési rendellenességgel kapcsolatos (nyakiredő mérés, Down-kór) vizsgálatokat végezte éppen az orvosom. A pillanat évek hosszúságának tűnt.

„Tud maga erről egyáltalán?”

Az arc, amely felém fordult a képernyő villogó fényétől nem volt kétségbeesett (mint az enyém lehetett) és rosszalló, szomorú sem. Inkább a döbbenet és valami öröm sugárzott rajta.

„Ketten vannak!”

……..

..……

„ Hogy mi?” – hallom a saját hangomat a kórterem falán visszacsapódni.

………

………

nyugalom, nagylevegő…

..........

„Hogy mit beszél? Kik vannak ketten?” visszhangzom újra.

……….

……….

„Hát a babák! Hiszen ez szuper!” – ez már az orvosom hangja, aki időközben a másik lurkó kis szíve felé irányítja a bennem akadálytalanul mozgó berendezést, majd még mielőtt újra kérdezhetnék, mint aki jól végezte dolgát már ki is rántja, és az asztalhoz lép feljegyezni a méréseit és az új, meglepő információt. 

Én még mindig a széken félig fekve, tátott szájjal kapkodom a fejem és magam se tudom mit érezzek. Ekkor jut eszembe az apa. A telefonomért nyúlok, csak egyet csörög és máris felveszik a másik oldalon. „Gyere fel!” mondom neki, aki a kórház előtti parkolóban vár rám a kocsiban, „Ketten vannak!!!”.

„ Hogy mi??!” Hallom még a meglepődéssel, kisebb felháborodással vegyes kérdést, de leteszem.

10 perccel később már mindketten a kocsiban ülünk a kórház előtt, és csak bámulunk magunk elé. Két baba. Két fej, négy láb és kéz, sok-sok kicsi ujj. Két baba. Kétszer annyi idő, aggodalom, ruha, játék. Kétszeres feladat, sokszoros öröm.

Lassan egyesbe teszi a sebváltót és az autó vánszorogva elindul. Hazáig nem nézünk egymásra, csak bambulunk magunk elé. Két baba. Két rácsos ágy, két etetőszék, véget nem érő takarékbetét. A házunk előtt leparkol. Két hinta, két bicikli, dupla szülinapi torta.

Felé fordulok, és ő elmosolyodik. (két mosoly, félszáz fog, duplán nyálas puszik). „Hát ketten vannak!” mondja. „Ketten.” válaszolom. Kézen fog és elindulunk.