Ezerarcú szabadság

Pontosan emlékszem a pillanatra, arra az éles kijelentésemre - amikor a lakásvásárlás projekt még csak halványan merült fel -, miszerint: kizárt, hogy én egy felújítandó lakást vegyek! Nem először fordult már elő ilyen az életemben, hogy valamit ennyire kategórikusan eldöntök, és a nevezzük sorsnak, univerzumnak, mittudomén jön és rácáfol. Azt szoktam ilyenkor mondani, „jaj, meghallották”. ;) Mert tényleg. A legerősebb kijelentéseimet a legtöbbször az ezeket megkérdőjelező, támadó, az ellentettjét bebizonyító események sora követte. Mintha valaki azt mondta volna, hogy jövök én ahhoz, hogy majd saját magam döntöm el, mi lesz és mi nem. Mintha szükségét érezné, hogy ezeket az ellentmondást nem tűrő módon elutasított dolgokat meg kell tapasztalnom, át kell élnem, hogy végül tényleg nyilatkozni legyek képes velük kapcsolatban.

Szóval nyilván mi másban is lehetek most épp, mint egy lakásfelújítás – inkább építkezés – kellős közepén. Építkezés, mert persze ilyenkor már ugorjunk a mélyére, ha lúd legyen kövér stb., gyakorlatilag olyan, mintha nulláról építenék fel egy lakást. És ez nem könnyű. Annyival nehezített még a helyzet, hogy ez nem egy különálló ház, hanem egy társasházi lakás. Tehát nem csak arról van szó, hogy a saját magam démonjaival és a különben a javamra váló állandó döntéskényszerrel szembesülök nap, mint nap, hanem kiegészítő gonosz manóknak itt vannak még a szomszédok is. Bonyolult érzelmek játszhatnak itt szerepet az ő oldalukról, félelem a megszokottól való eltéréstől, a változástól, bizalmatlanság az ismeretlennel szemben, diszkomfort érzés, irigység és düh, csak úgy első tippre. Mert, hogy bárkivel is beszélek, aki túl van már egy ilyen felújításon, kivétel nélkül mindenki hasonlókat mesél a szomszédok kritikán aluli, sokszor értelmetlen, megmagyarázhatatlan és csöppet sem kedves viselkedéséről. Ok, persze, hogy senki sem szereti, ha kopácsolnak egész nap a feje felett, és ha a megszokottnál nagyobb kosz van a környezetében, de hát istenem, nem tart ez a végtelenségig. És úgysem tehetnek ellene semmit (ha meg is próbálják minden erejükkel)! Sajnos nem találtam még meg azt a kőművest, aki hang nélkül képes kiverni falakat, leverni csempét, vésni a betonba. Ez van. Egy lakásfelújítás hanggal, kosszal jár.

Mindenesetre nem szeretek kellemetlenséget okozni másoknak. Főleg egy teljesen idegen közösségben. Ezért rendesen igyekeztem felkészülni arra, amire képtelenség. Kitettem cuki kis szöveget az üzenőfalra előre kérve elnézésüket, mellékelve a telefonszámomat. Számtalanszor én magam takarítottam fel a lépcsőházat, mert ezer kérés ellenére is a munkások csesztek felmosni maguk után. De újra rá kellett jönnöm, hogy az emberek nem értékelik, ha valaki igyekszik, ha jófej és együttműködő. Nem. Az ilyen embert gyengének titulálják, és igyekszenek a földbe taposni. Hogy miért? Nem tudom. Talán mert ettől többnek, vagy valakinek érzik magukat. Élvezik a fölényüket, az erejüket. Ad valamit a napjukhoz. Igazából elég szánalmas. Mindegy, egy ideig tűrtem. Mert hát ugye mégis csak én vagyok a betolakodó, én vagyok az, aki valóban zajt és koszt csinál, bármennyire is próbál mindez ellen tenni. De a másik oldal nemcsak, hogy nem veszekedte ki magát és kullogott volna odébb, hanem a hallgatásomon fellelkesülve fenyegetésekbe kezdett. Ekkor kellett megálljt parancsolnom ennek a viselkedésnek először. És utáltam. Utáltam, hogy fel kell emelnem a hangomat, hogy agresszíven kell reagálnom, mert nem adtak más esélyt. És láss csodát, a másik oldal egy pillanat alatt behúzta fülét-farkát. Furcsa az ember, így még szánalmasabbnak és kicsinyesebbnek tűnt a szememben az egész. Telt-múlt az idő és viszonylagos békében teltek a munkálatok. És akkor szembesültem újra a kicsinyes, logikátlan és ostoba, erőt fitogtató és kifejezetten csak oktalan szemétkedésnek tekinthető tulajdonos”társi” magatartással. El kell mondanom, hogy elég sok bosszúság merül fel egy ilyen lakásfelújítás során magán a lakáson belül is, aki csinált már ilyet, tudja. Szóval nem hiányzott az azon kívüli gerenda keresztbe fektetés pluszban. Minden energiámat össze kellett szednem ahhoz, hogy ne csípőből, ne agresszióból válaszoljak a megkeresésre, elutasításra. Vártam egy napot. Elbeszélgettem bölcs édesanyámmal, akinek valóban igaza van abban, hogy a dolgokat sokkal szerencsésebb kedvesen elintézni (már ha lehet). És összeszedtem minden erőmet, hogy egy igazán kedves választ adjak, és forduljak egy kéréssel valaki felé, akinek nem is lenne tisztje a tárgyban döntést hozni, ámbár ő maga úgy érzi, minden úgy lesz, ahogyan azt ő elképzeli. Namost. Őszinte leszek, bevallom én is ezt gondoltam. Minden úgy lesz, ahogy én elképzelem. A hiba abból adódott, hogy mi ketten teljesen mást képzeltünk el. És amikor a cuki kedves levelemre ugyanaz a pikírt, arrogáns elutasítás érkezett, mint legutóbb, elgurult a gyógyszerem. Nagy levegőt vettem és elmondtam a véleményem. Visszatekintve egy csodás verbális hisztinek lehettünk szemtanúi, nincs mit szépíteni, ez vagyok én, néha nekem is ki kell engednem a feszkót. A kölcsönös "anyázást" néma csend követte és közben leszállt az éj. Reggel rossz érzéssel, még a vita keserű szájízével ébredtem. Nem bántam, hogy elmondtam amit gondolok, és hogy kiálltam magamért. De mégsem éreztem jól magam. Egyfelől azért, ami miatt az egész kirobbant, roppant igazságtalannak éreztem az helyzetet. Másfelől meg azért, ami egyáltalán történt. Hát most komolyan. Nem mindegy? Nem mindegy, hogy valami így vagy úgy lesz megvalósítva egy lakásban, házban? Mondhatnám, hogy nem, mert sokkal szebb, praktikusabb, ésszerűbb lenne, ha úgy lenne. De és akkor mi van?? Mi van, ha az úgy szebb, praktikusabb, ésszerűbb (nekem)? Miért annyira fontos ez, hogy egy másik ember torkának ugorjunk miatta? Miért nem az a legfontosabb, hogy hogyan élünk egymás mellett? Miért nem próbáljuk a másik ember szempontjait figyelembe venni és néha a saját magunk igaza elé helyezni. Nincs objektív igazság, mindenkinek megvan a sajátja. Jogászként pontosan tudom, hogyan lehet érvelni egy dolog mellett és ugyanolyan vehemenciával ellene. És az esetek többségében mind a kettő áll. Persze én is ember vagyok és mondanám, hogy miért nem enged akkor ő? Miért nem tudja ő az én szempontjaimat figyelembe venni? De ezen túl kell lendülnünk. Ebben rejlik a titok nyitja. Talán ez a dolgok fölé való emelkedés. Ami semmi többet nem jelent, csak mindent, ami fontos. Ami nekem fontos. A kusza vágyakból, elképzelésekből, büszkeségből és akaratosságból stb. álló érzelmek és így az egész merev helyzet elengedése nem vezet máshoz, mint békéhez, nyugalomhoz és így szabadsághoz. Az én szabadságomhoz. És mire eljutottam ehhez a gondolathoz, már nem is érdekelt a vita konkrét tárgya és annak megvalósítása. Rájöttem, hogy mindegy. Hogy sokkal fontosabb – nekem –, hogy hogyan élek. Hogy mi az, ami a fontossági sorrendben előrébb áll nálam. hogy a nyugalmam, a szabadságom a legfontosabb. Hogy az emberek – még akkor is, ha úgy tűnik kisstílűek, és korlátoltak (megjegyzem tudom, hogy mindenki csak a saját igazát, biztonságát és boldogulását védi, ahogy ezt Sonnenschein Manó fiához írt levelében olyan gyönyörűen leírta) -, akkor is ők maguk, a velük békében való együttélés a fontos. Ha sose értik ezt meg és sose értékelik, akkor is. Ha továbbra is keresztbe tesznek, ha fölényesen lekezelnek, akkor is. Mindig. Ahogyan ők viselkednek, az rájuk tartozik, ahhoz semmi közöm. Én legfeljebb elszenvedője vagyok, de tudom kezelni. Ahogy én élek, az az ami engem meghatároz, ami én magam vagyok. És én egy olyan világban szeretnék élni, ahol mi vagyunk a fontosak, az emberek, a kapcsolatok, az élet és a világ a fontos.

Szabadon és boldogan.