Van olyan, hogy egy rövid időre hoz össze valakivel a sors, és hiába más földrészeken éltek, ritkán beszéltek, mégis érzed a törődését a távolból, a barátságát a vonal végén, a közelségét a szívedben, lelkedben. Persze benned olyan közel volt megbízni, téged olyan könnyű szeretni. Mindig jókedvű, mindig pozitív, nyitott, kedves, szeretetteljes. De nem csak ennyi. Veled az ember valahogy többnek érezte magát, szabadabbnak, ügyesebbnek, fontosabbnak, jobbnak. Észrevétlenül tudtál támogatni, figyelmesen hallgatni, mindig azt mutatni az életből, ami jó, vagy jó lesz, vagy van benne jó. Melletted az ember úgy érezhette az élet egy nagy játék, és már csupán attól, hogy itt lehetsz, hogy részese lehetsz, megütötted a főnyereményt. Talán azért, mert te így éltél, és az életigenlésed átragadt mindenkire, aki közel állt hozzád. Nem tudom valóban mindig ilyen könnyed, önfeledt és boldog volt-e az életed, tartok tőle, hogy nem. De sose hallottalak panaszkodni, a legrosszabb hírek hallatán, és a legfájdalmasabb kezelések után is viccelődtél és hitted, hogy véget ér, magad mögött hagyhatod és élheted újra a napfényes életet. És ezért én is hittem. Elhitetted velem, hogy a legrosszabb is csak egy hiba a gépezetben, amely csak a megoldásra vár. Olyan sok támogatást kaptam tőled és most úgy érzem, cserben hagytalak. Hogy amikor neked volt szükséged a támogatásra, nem voltam ott.

Tegnap elment egy barátom. A Föld tegnap óta kevesebb egy jókora adag szeretettel, pozitivizmussal, vidámsággal, együttérzéssel. Ma egy kicsit rosszabb hely, mert a hiány tisztán érezhető. Túl sokan mennek el mostanában, nagyon fiatalok is, csupaszív, csupaértelem emberek. Azt kell gondolnom, hogy ezek a tiszta lelkek azért hagynak itt minket, mert a Föld olyan hellyé vált, amely már nem méltó az ő fényükhöz. Mert jobb tovább állniuk, mint élni ezeket a mindennapokat. Mert ők jobbat érdemelnek. Hiszem, hogy újra találkozunk. És remélem, hogy mindez csak egy újabb kaland számodra Leslie. Jó utat!