Ma középen állok. Éppen középen. A múltam és a jövőm között. Talán minden nap itt állunk, a mostban. Mégis, általában nem olyan éles a kép, mint amilyen ma. A tegnap utánam nyúl, érzem, ahogy még végig simítja a hátamat, miközben elhagyni készülök, lassan elhagyni végleg. És kicsit előrébb, már látom ott vár a jövő.
A ma különleges, ma kettőjük között ragadok. És ebben a térben mindkettő hat rám. Megrohamoznak váratlanabbnál váratlanabb és kusza érzések. Fojtogat a sírás és olyan nehezen veszem a levegőt. Zsong a fejem a rengeteg gondolattól, amik olyan gyorsan suhannak át az agyamon, hogy nem is olvasom őket, csak mint egy forgalmas autópályán, haladnak minden irányban nagy sebességgel keresztbe-kasul. Mintha bárhova meg kéne érkezniük, mintha lenne értelmük, céljuk. Pedig nincsen. Talán az egyetlen oka a létezésüknek is csak az, hogy megszületnek majd elhalnak, de míg ez meg nem történik, nem nyerhetek felszabadulást. Érzem, hogy amikor az utolsó is elcsendesedik majd, mikor kitisztul a lét, akkor leszek újra szabad. Akkor elhagyhatom a mai napot, elhagyhatom ezt a teret. És léphetek tovább feléd. Feléd, aki nem csupán egy ember vagy, hanem vágyak, tervek, lehetőségek tárháza, és érzéseké, amik felém áradnak, érzéseké amiket én közvetítek.
De most még csak félénken pillantok arra, mielőtt lehunyom a szemem. Lehunyom és lemerülök a mába.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.