Múlik.

Valami elromlott..legbelül.

Mióta az eszemet tudom lengtem erre-arra, mint udvari bolond széles mosollyal, vége láthatatlan bizalommal és hittel az életbe, beléd te álságos, nem valóságos, szürke napsugarú gyönyörű élet beléd...De elromlott. Nem vettem észre mikor történt. Talán csak mikor egy éppen kitörő vulkán környékén egymásra rakódik a por és hegyek emelkednek évek múltán belőle, úgy szőtte körbe az én életemet is a tompaság, és mielőtt végleg elszürkült volna, pöffentett még egyet jóízűen. Most pedig mindent befed a hamu. Csillagok-felhők sem látszanak az égen, én is csak pislogok, mint akinek valami a szemébe ment és nem lát tisztán. Nem látok. Nem látlak. Félek, rettegek. Akit ismertem, idegen már. Befedi a hamu. Vagy én koszolódtam be és nem látszom már. Behúzódtam, elbújtam.

Azt akarom hinni, hogy ahogy a láva rengetegében ki tud hajtani az az édes sárga kis virág az út szélén, úgy bennem is akad még egy mag. És ha egyszer eláll a szeizmikus mozgás végre, leülepedik a por es újra kitisztul az ég, bennem is növekedhet még valami. Valami, ami visszaadja a reményt. Ami visszahozza a hitemet. Ami elfelejteti mi a félelem és emlékeztet rá, hogy ahol szeretet van ott nincs helye másnak. Csak napsütésnek, mosolynak és kacagásnak.

Boldog születésnapot.