Csak semmi pánik

A gyásznak ezernyi vetülete van. Olyan helyzetekben tör rád váratlanul, amikor nem is számítasz rá, az üzletben például, amikor reflexszerűen leemeled az Ő kedvencét, aztán amikor leesik, fegyelmezetten visszateszed. Vagy csak azért sem, inkább megveszed. Amikor meg inkább kettő személyre vásárolsz, mert egyszerűen nehéz szembenézni azzal, hogy félig üres a kosár.

És időben is nagyon változó. A hiány átalakul. A feltörő fájdalom megszelídül egy spleen-szerű tompa, de mindig jelen lévő fásult érzéssé, és hiába veszi át idővel újra az élet a szerepet, zökkensz vissza a mindennapokba, mint egy alattomos fejfájás, újra és újra ráeszmélsz, hogy ott motoszkál. Aztán lassan minden változik és átalakul, talán múlik is. Az emlékek pedig elfakulnak.

Van viszont egy érzés, egy rossz beidegződés, szokás, amit képtelen vagyok levetkőzni. A pánik. Az állandó, sokszor nem tudatos, de mégis jelen lévő rettegés, hogy mi történik/történhet, következhet be bármikor. A telefon, ami ha egyszerre jelez nem fogadott hívást mondjuk az édesanyámtól és az apámtól, azok a percek, a visszahívás percei, amikor a másodperc töredéke alatt látom vérbe fagyva a szeretteimet, és képzelek el képtelenebbnél-képtelenebb dolgokat. A légzésem és a pulzusom felgyorsul, kiver a veríték, visszafojtom a lélegzetemet, amikor végre felveszik és beleszólnak. Próbálom már a bejelentkezés hangsúlyából kisilabizálni, nagy a baj, vagy csak az én agyam szüleményének elszomorító eredménye az állapotom. A telefonhívás vége után pedig ilyenkor sokszor csak ülök és tudatosan nyugtatom magam.

Ma ketten is azt mondták nekem: „Nyugi, ne pánikolj, nem lesz semmi baj!” Ez feltűnt. Jelentéktelen dolgokról volt szó, és talán pont ezért, elgondolkoztam. A pánik, a félelem megfoszt az élettől. Félelemmel eleve nem lehetsz szabad. Talán ezt a legnehezebb levetkőzni, mint amikor kimész télen az utcára és már jó előre összehúzod magad, hogy milyen hideg lesz kint a jó meleg szoba után és csak úgy vacog a fogad, már előre. Aztán idővel megunod a fázást és egy nagy sóhajjal elengeded. Leengeded a vállaidat, kifújod a levegőt és nem fázol tovább. Eggyé válasz a hideggel. Megszokod, elfogadod, nem ellenkezel már ellene. Először megadod neki magad, aztán már tudomást se veszel róla. Ilyen lehet a félelem elengedése is. Egy megadás, átadás. Vagy még több. Hit és bizalom. A kontroll átengedése, annak az elfogadása, hogy mindegy, hogy didergek-e vagy nem, a hideg nem tágít. Persze leélhetem a szobában minden telemet, de annak mi értelme lenne?

Ki kell engedni a feszített hasfalat, kisimítani az arcot és elfelejteni a félelmeket. Nem állni ellen, nem feszülni. Mert úgysem én irányítok. Mert a dolgok, amik megtörténnek, akár a szeretteimen keresztül is velem, azok mindenképp bekövetkeznek. Így is, úgy is. Ha akarom, ha nem, ha tartok tőle, ha nem. És mert nem tudok, nem lehet felkészülni rá, nem tudom megakadályozni és még nagyon hatni se rá. Csak bízni tudok. Bízni abban, hogy minden okkal történik. Hogy van egy rendező elv, hogy van értelme azoknak a dolgoknak, amik innen, az én súlyosan korlátolt szemszögemből kusza, véletlenszerű egyvelegnek tűnnek. Hogy van értelme az életnek…persze csak akkor, ha élem.