Mama

Egy pillanat, egy pillantás. Ülök az ügyeleten a kezelő ágyon, félmeztelenül, beesett vállakkal, üres tekintettel, kezemből vérnyomásmérő lóg. Velem szemben az asztal mellett ülő szívélyes idős orvos kérdésére elmondom, hogy egy nappal ezelőtt a párom motorbalesetben meghalt. Szinte hallani lehet a meghökkenés, a lesújtó hír becsapódását, ahogy a szavak elhagyják a számat, a lélegzet megakad mindenki torkán a szobában. Megváltozik a sűrűsége a levegőnek, a hangok, a fények eltorzulnak, egy másik világba kerülünk. Egy néma, megdermedt világba. Csak én szuszogok tovább, az életért küzdő, de csak automatikus, gyenge lélegzetvételek ezek. És akkor rád nézek, rád, aki a szoba sarkában egy félrehúzott széken ülsz, mert hiába vagyok 33 éves felnőtt, itt őrzöl mégis. És amikor látom a tekinteted, hirtelen feleszmélek. Hirtelen beélesedik a világ, megkongatják a kolompot. Megijedek, belém nyilall az aggodalom. Mert bár Te vagy a legerősebb ember a világon, akit ismerek, most mégis attól félek, ez kifog rajtad. Bármi történhet veled az életben, lerázod magadról, de azt, hogy engem így láss, talán nem éled túl. Megsemmisültél.

Később ez is – a rengeteg tőled tanult dolog mellett - ahhoz segít hozzá, hogy összekapjam magam. Mert Te mindig erős voltál, akár egy masszív vár. Okos, szorgalmas, kitartó. Tele életörömmel, optimizmussal és bizalommal. És mérhetetlen szeretettel. Arra tanítottál, hogy ez a világ a játszóterünk. Ahol bár keményen kell dolgoznunk, de bármit elérhetünk. Arra tanítottál, hogy képesek vagyunk mindenre, legyen szó egy kazán újratöltéséről, vagy egy üzleti befektetésről. Hogy ha mindig másra várnánk, nem történne semmi, ezért jobb csinálni. Arra, hogy bátornak lenni mindig megéri, hogy menni kell előre, mert mindegy hányszor bukunk el, mindig fel lehet, fel kell állni. Arra, hogy legyünk éberek, hogy gondolkozzunk önállóan, és minden egyes előrelépés során az egyik szemünket tartsuk a hátunk mögött. Nem csak azért, hogy védjük a hátsónkat, de azért is, hogy nincs e valaki, akit magunk mellé emelhetünk. Hogy a barátságok, az emberi kapcsolatok az építőkövei az életnek, amiket meg kell védeni, fenn kell tartani, amikbe energiát kell fektetni. Mert csak az adással azonnal a százszorosát kapod vissza minden egyes mosolynak. Hogy a legtöbb dolog nem az, aminek látszik, jobb benézni a színfalak mögé, keresni a valóságot, az igazat. Hogy nincsen semmi kőbe vésve és néha a szabályok átléphetők. És arra is, hogy mindazt, ami körülöttünk épül, élvezzük. Hogy menjünk és lássunk világot, éljünk és szórakozzunk, mert a munka és a feladat úgyis mindig ott lesz, amikor visszatérünk, megvár.

Hiába nőttem fel, nem szűnök meg a kislányodnak lenni. A kislányodnak, aki mindig a sor elején áll, akit mindig végig hallgatsz – pedig sokan tudják, ez néha igazi kihívás -, mindig támogatsz, mindig szeretsz. Több száz kilométer távolságból is érzem azt a mérhetetlen energiát, és figyelmet, ami felém irányul. És ez hajt, hogy menjek, mindig menjek tovább. Nameg a töltött karalábé, amit kis üveg hordozóban mellé készítesz ;)

Nagyon szeretlek!