Egyik reggel álltam épp egyedül a fürdőszobában, amikor rám tört ez az érzés…legszívesebben toporzékolni szerettem volna...hisztériázni, hogy adják vissza a mindennapi életemet, a szabadságomat, az elképzelt napsütötte napjaimat…de nem tudtam, mert belém ötlött, hogy nemcsak, hogy elmúltam öt, de már gyerek sem vagyok sőt, anyuka és mint ilyen, ebből kell kihoznom a legtöbbet.
Több, mint másfél hónap telt el az önkéntes karanténból. A barátaimon érzem, hogy kezd betelni a pohár, az emberek kezdik elveszíteni a türelmüket, a hitüket. Ketrecbe zárt madarak lettünk, akik szépen lassan immunissá válnak a publikált számokkal, a hírekkel kapcsolatban, és lassan bezárnak, de nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Talán ez a legrosszabb, a néma csend, a hallgatás, a letargia. A bizonytalanság elviselhetetlensége után a reménytelenség.
Lehet, hogy ez nem egy világháború, nekünk talán nem repkednek bombák a fejünk felett, sőt menetelnünk sem kell, vagy az óvópincébe vonulni, de nem biztos, hogy mentálisan és pszichésen nem ugyan olyan megterhelő a jelen helyzet. A tankönyveimben a napokban olvastam, hogy mennyivel könnyebb egy óvodás gyereknek egy új mozgássort elkezdeni, mint befejezni egy elkezdettet. Mi, felnőttek is így vagyunk. Eleve nehéz a leállás. Furcsa, főleg a mai világban, amikor minden a „tevésről” szól megállni, lelassulni, befelé fordulni. A mi generációnk van annyira szerencsés, hogy – eddig – soha életében nem volt veszélyeztetve az egzisztenciája, ebből kifolyólag nem rendelkezik azokkal a „megküzdési módokkal”, amikkel az ilyen helyzeteket kezelni tudja. Nem tud hova nyúlni, nincs tapasztalata a veszélyhelyzetekkel kapcsolatban, hiszen a legnagyobb problémája az volt, hogy hogyan gyűjti össze a szükséges összeget egy hőn áhított új tárgyra, vagy egy izgalmas utazásra. Nem éhezett, nem félt, nem menekült. Szerencsére. De most nem elég, hogy bezárják, retteghet, hogy veszélyben van a saját és a szerettei megélhetése, élete, egészsége. És ez nehéz teher. El lehet bagatellizálni azzal, hogy ugyan annyit csak meg tud mindenki tenni, hogy a fenekén marad egy kanapén, és lehet motiválni úgy, hogy használja az idejét produktívan, tanuljon egy új nyelvet, írjon, jógázzon stb. (megjegyzem ezek is megküzdési módok), de attól még igenis nehéz, igenis megterhelő.
Szeretném, ha mindenki tudná, hogy nehéz, ami történik, hogy nincs egyedül és hogy van segítség, ha szüksége van rá. Hogy bárhogyan is érez, bármivel „él túl”, az természetes. Ha úgy érzi szükséges, nem ciki, nem kellemetlen segítséget kérni. Talán nehéz egyes napokon elhinni, de ez a sötétség is el fog múlni, és ha nem is lesz minden olyan, mint régen, fogunk még a grill mellett a szeretteinkkel és a barátainkkal, egymás hátát lapolgatva mulatni, lesz még ilyen. Vigyázzatok magatokra, ne csak „kívül”, belül is…
Ingyenes segítség: www.pszi.hu
Kép: https://www.bobbiejrae.com/home/crazy-world-needs-encouraging-words-bj-rae-eagle/
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.