Időtlen idők...

A minap valakitől elhangzott egy mondat, ami nem hagy nyugodni. Beszélgettünk valamiről egy kedves barátommal amikor azt mondta, hogy olyan ez, mintha visszahozná számunkra az elmúlt években elvesztegetett időt. Jó, ebben a mondatban már eleve van egy filozófiai csavar, induljunk ki eleve abból, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy elvesztegetett idő. Vajon mi maga az idő? Hogyan működik? Olyan nagyon régóta kerülget az idő misztikuma, és az ilyen kijelentések újra és újra elgondolkoztatnak.

Ha valamire vágyom és az hosszú ideig, hetekig-évekig nem valósul meg, akkor azok az órák-napok-hetek elvesztegetett idő? Ez azt jelentené, hogy ezidő alatt hiába élek? Hogy nincs értelme azoknak a napoknak? Nincs értelme az életemnek?

És akkor mi van azzal, hogy minden akkor és úgy érkezik el hozzád, amikor készen állsz rá, amikor „eljött az ideje”.

Erről az is eszembe jut, mennyire hasonló ehhez a gondolathoz az a nagyon gyakori emberi magatartás, amikor valaki azt mondja, „…majd akkor!..”. Majd akkor pihenek, ha még ezt meg azt megcsináltam, majd akkor vállalunk gyereket, ha ez meg az megvalósul, majd akkor szánok több időt a családomra, ha meglesz az előléptetés stbstbstb….Bizonyos tekintetben ez ugyanolyan abszurd, fordítva.

Mindez olyan képlékennyé, olyan megfoghatatlanná, gumivá teszi az amúgy sem abszolút időt. Olyan áttetszővé, mint egy fátyol, ami ugyan ráborul mindenre, de a nap sugarait nem árnyékolja le.

Aztán ott az idő, ami/aki hóhér képében áll mögöttünk egész életünkben, hiszen „meg vannak számlálva a napjaink”, elmegyünk, ha az „időnk lejár”. De ha az idő nem abszolút - ebben azért már jó ideje (itt is, ugye?!) megállapodott a tudomány -, szóval ha az idő relatív, akkor hogyan kell számolni? Vagy a relativitása, csak a saját érzékelésünkre vonatkozik? Az idő maga állandó, az viszont eltérő bizonyos helyzetekben hogyan érzékeljük? A szabadnapjainkon csak úgy repül láthatatlanul, a hétköznapokban pedig csak vánszorog. Ha megtelik eseménnyel, akkor mintha nem is lenne, de ha várakozunk valamire, vagy vágyakozunk valami/valaki után, mintha sose telne el?

Ha felteszem, hogy csak azért létezik, így linearitásában, hogy a segítségünkre legyen, hogy keretet adjon a világunknak, akkor vajon nem csak egy kreált szabályozó rendszer? Létre hozták, mint Gergely pápa a naptárat? És ha ilyen, miért ne lehetne benne visszafelé menni? Máshogy kérdezem, szükség van-e egyáltalán arra, hogy visszafelé menjünk benne? Hiszen nem ő változik, mi változunk (minden élőlény, objektum stb.), akik a terében léteznek. Függetlenül tőle és nem miatta. Nem igaz? De ha nem miatta, akkor mi miatt? Szóval úgy értem, hogy „idővel” például elkopik a kocsi gumija, de nem az "idő múlása" az ami koptatja, hanem az út, amin a kocsi jár, vagy a belső tulajdonságai, amik ezt eredményezik, hogy „idővel” például megkeményedik a gumi. De igazából egyik sem az idő hatására változik, hanem más hatások és körülmények eredményképpen, az idő csak egy keret, egy rendszer, egy eszköz.

És ha így gondolom, akkor nincsen elvesztegetett idő. Mert tulajdonképpen idő sincsen. Legalábbis nem úgy, ahogy mi értelmezzük. Persze erre mondhatják sokan, hogy hogyan van az akkor, hogy az „időnk véges”. Hogy egy emberi élet nem tart örökké (különben ennek a szónak az értelmébe, vagy jobb szeretem azt mondani a tartalmába belegondoltunk már?), tehát, hogy „meg vannak számlálva a napjaink”, mert akkor más lehet az értelmezés. Ha például van egy napom, 24 órám egy vizsgáig, vagy hogy leadjak egy munkát, akkor nyilván az az idő, ami azzal telt, hogy kifelé bámulok az ablakon és a szakadó esőt nézem, elvesztegetett. Hiszen tölthetném tanulással vagy a munka írásával is. (most abba ne is menjünk bele, hogy lehet, hogy az elmémnek épp erre a kis pihenésre van szüksége, hogy később hatékonyan működjön – pedig különben erről is van szó, nagyon is). Ehhez persze azt kell feltételeznem, hogy a létezésem, mint egy nap terjedelme korlátozott, véges, hogy egy emberöltőig, egy életig tart nem tovább. Én hiszek abban, hogy ez nem így van. Hiszek abban, hogy örökké létezem valamilyen formában, és így az egyes életeim is, csak mint az években a napok, egy ciklust ölelnek át. Nincsen elvesztegetett idő, mert a létezés, létezésem örök és az idő pedig végtelen. Így minden egyes momentumnak az életemben van helye. Megérkezik a megfelelő "időben". Talán történhetne máshogy is, ezerképpen, talán meg is történik máshogy, máshol egy másik dimenzióban, de azt állítani, hogy értelmetlen (elvesztegetett) lenne, nem lehet.

Azt hiszem az idő rejtélye is olyan talány, amit most, a mai aggyal-idegrendszerrel-gondolkodással talán képtelenség felfogni, megérteni, átlátni. De azért mélázni rajta újra meg újra érdemes, mert még az is lehet, hogy bizonyos dolgokban megváltoztat látásmódokat. Talán elfogadjuk, hogy nem minden úgy történik, ahogyan azt elképzeljük, és hogy ilyetén módon elvesztegetett időről soha sem volt, lesz és lehet szó.