Mostanában nagyon izgalmas tanulmányaim vannak (különben tényleg azok, csak nyáron miért is kell tanulni?!) és az egyik könyvben olvastam a torlódó társadalom problematikájáról. Szóval arról van szó, hogy az ideológiai, politikai, gazdasági stb. rendszer, a környezet már mind meghaladott egy bizonyos kort, fejlődési szintet, a társadalom rétegei mégis mindezt figyelmen kívül hagyva változatlanok maradtak. Ma rosszkedvűen ébredtem egy túlságosan valóságos álom után (van olyan álom ami nem az?) és ez a példa jutott eszembe. Úgy hordom magamban az elmúlt életek, kapcsolatok, rossz - és jó - tapasztalatok fájdalmát, mint ahogyan a torlódó társadalmak ragaszkodnak valamihez, ami már nincs jelen, nem a valóság, nem határoz meg vagy inkább nem kéne, hogy meghatározzon. Vajon miért vagyunk mi emberek ennyire érzékenyek, miért cipelünk ezer és ezer apró kicsi bántást, nagy szerelmeket, hiányt. Miért olyan nehéz mindezt elengednünk, a kudarcokon vagy épp a szép pillanatokon tovább lépnünk. Hova raktározódik el ez a sok sóhaj végén ott ragadt görcs, milyen mélységekkel bír a szívünk medre. És miért állunk ellen, miért szabunk gátat a változásnak, a fejlődésnek, a továbblépésnek még akkor is, ha a fejünk felett a körülmények már réges-régen megváltoztak, azok az emberek, akikhez ezek az érzelmek fűztek minket már réges-régóta nem részei az életünknek. És ami a legfontosabb, hogyan váljunk meg ezektől az érzelmektől, egyáltalán meg kell válni tőlük? Nem lehetséges átalakítani őket úgy, mint például az elektromosságot, hogy maradjak a tankönyvi példánál, hogyan lesz a halálos feszültségből végül egy tökéletesen világító égő, amitől fénybe borul a szoba? Talán sokféle recept létezik, és az is igaz, hogy nincs rá recept. Előbb-utóbb ha hagyjuk, megszokjuk az új körülményeket és eltompulnak bennünk ezek az érzelmek. Rájuk tevődnek újak, torlódnak így is. Én meg csak állok, szemlélem ezt az aprócska emberi testet amiben élek, és ámulok, hogyan bírja el mindezt.

/kép: www.pinterest.com/