Csak ülök és nézek ki a fejemből. Régmúlt emlékei rohamoznak meg, olybá tűnik mintha nem is az én életem lett volna. Dolgok, emberek, események, amiket már rég elfelejtettem, kutatok az elmémben, ahogy hallgatom a régi barátot, próbálom felidézni az időszakot, ami úgy múlt el, ahogy törlődött a képe az agyamból és már nincs meg. Csak az érzés maradt. Hogy jó látni őt. Az érzés, hogy milyen más volt akkor minden, hogy egyszerű és gondtalan volt az élet.
Aztán fel-feltűnnek a közelmúlt eseményei is, amelyekre csak félve tekintek néha rá, szinte kötelességtudatból, vagy inkább úgy mintha egy irányvonal lenne. Valami, ami megmondja, hogyan cselekedjek. De már nem kell túlélnem, hiszen itt vagyok még mindig. Sikerült. És felidézhetek olyan régi emlékeket, vagy visszahívhatom azokat a régen vágyott álomképeket, amik nem valósultak, nem valósulnak meg. Mert már elviselhető a merengés róla, akkor is ha fáj. De sebaj, jól esik megsiratni őket. Mint egy csap, ami a nyaralóban téliesítve lett és a tavasz beköszöntével boldogan ontja magából a vizet. Van egy többlet erő, egy visszafolytás utáni lendület, egy kavalkád ami magában hordozza nemcsak a bezártság és szomorúság de az újdonság, a kitörés örömét is.
Valahogy jobb volt azt gondolni, hogy az életben mindenkivel történnek tragédiák. Valahogy könnyebb volt abban a tudatban létezni, hogy az ami velem történt nem egyedi, nem ritka, hogy minden sarkon megtörténik. Később elfelejteni és azt gondolni meg se történt. Jobb volt nem sajnálni magam, hiszen az történt velem is, mint mindenki mással, zajlik az élet a maga boldogságával és kegyetlenségével együtt kiszámíthatatlanul és megállíthatatlanul. De nem így van. A barátaim, régi ismerőseim tömkelege az elmúlt 10 évet máshogy élte meg. Kapcsolatban, családban, boldogságban. És ha rám néznek látom a sajnálkozó tekintetüket. Az ő érzéseiken keresztül élem meg újra a drámámat, amit leginkább már magam mögött hagynék, ha lehetne. De nem lehet, mert már én vagyok. Mert minden, ami történik belénk ivódik, alakít és átrendez, és hiába tettem meg mindent ami megtehető, hiába árusítottam ki az életünket és építettem fel egy újat, magamat nem árusíthatom ki és le sem cserélhetem. És ilyenkor néha olyan mintha a mindennapokat, mint egy zajló valóságosnak tűnő színdarabot állítanám le és tekintenék ki a színpadról, kiesem a párbeszédből. És kicsit úgy tűnik, mintha a valóság mögött is létezne egy másik, ami még igazabb. Ami rejtve van bennem, és amihez visszanyúlni, mint hímes tojáshoz csak ritkán lehet. Mert talán a darab nélkül nincs is élet.
/www.hippiedreaming.tumblr.com/
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.