Halló Világ!

Kedves Világ! Nem értelek. Sose értettelek, talán sose foglak. Jó pár évvel ezelőtt leszámoltam a médiákkal abból a szempontból, hogy megkíméltem magamat a kétségbeejtő, követhetetlen és sokszor erőteljesen manipulált híradóktól, a netes hírcsatornáktól, minden politikai és gazdasági jellegű megnyilvánulástól. Saját bőrömön tapasztaltam meg a média hamis és romboló hatását még évekkel ezelőtt, amikor a második libanoni háború kitörését közvetlen közelről egy tel-avivi vakáció során nézhettem végig. Ez az élmény különben letaglózott. Nem csak a félelem miatt, hogy 50 km-re voltam egy háborús övezettől, ahol rakéták röpködtek, hanem mert valósággá vált valami, amiről bár hallottam, hogy létezik, sose férkőzhetett közel hozzám. Egyszerűen bénító volt az a felismerés, hogy a 21. században ilyen létezhet. Hogy ember emberre támadjon pusztító fegyverekkel. A világ egyik része a rák ellenszerét és az új energiaforrásokat kutatja, űrszondákat küld a világűrbe, a másik oldalon pedig szervezetten, komoly és fejlett pusztító fegyverekkel írtja ember az embert. Még mindig. Tudom, hogy naiv voltam-vagyok, de akkor valahogy minden közelebb jött, valahogy valóságosabb lett. Igen, amiket pl. afrikáról hallunk az nem csupán egy esti film, kikapcsolom a tévét és elmegyek lefeküdni, vannak emberek, akik tényleg így élnek, rettegve, éhezve, megannyi borzalomnak kitéve. Szóval ignoráltam nagy részét a médiának. Kezdetben sokan furcsállották, főleg egy olyan szakma mellett, amit a mai napig űzök, de nekem így volt jó. Meg kellett kímélnem magamat a mindennapi borzalmaktól, hamis politikai manipulációktól, áskálódásoktól, amelyek bár észrevétlenül mégis túl nagy befolyással bírtak az életemre és én ezt nem akartam. Néha bennem is felmerült a kérdés, hogy vajon nem egy menekülés-e ez és egy elítélendő érdektelenség a világunk irányában, ahol élünk, az emberekkel szemben, akikkel együtt osztjuk meg ezt a helyet stb. De végül arra jutottam, hogy én, egy személyben talán akkor teszek a legtöbbet a világgal is, ha a magam háza táján rendet teszek, ha harmóniában és kiegyensúlyozottan tudok élni és így a mikro környezetemben rend és béke uralkodik, ezt pedig néha nem is olyan könnyű megvalósítani. A többi már mind innen, abból kell, hogy fakadjon, máshogy nem is megy. Szóval maradtam nagyon csendes és nagyon távoli szemlélője a külvilág zajos eseményeinek, de persze mindentől én sem tudtam/tudom függetleníteni magam. A világ jelentősebb eseményei eljutottak hozzám és sokszor meg is érintettek (és akkor itt szögezzük le, hogy a csodálatos magyar politikusainkat semmilyen téren sem kívánom soha ebbe a kalapba helyezni, véleményem szerint még ócsárolni őket, egyáltalán foglalkozni velük is felesleges energiapazarlás, egyszerűen ugye: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” E.P.). De az, ami most Szíriában, Aleppoban történik, az ledöbbent. A gimnáziumi éveim alatt sokat gondolkodtam azon, hogyan történhetett annyi borzalom a második világháborúban. Hogyan tudtak annyi embert a nácik koncentrációs táborokba hurcolni és elpusztítani, hogy nem állította ezt meg senki. Tudom, mennyi tanulmány született arról, hogy miként kerekedhet felül ilyen helyzetben az őrök jelentősen kisebb csoportja a súlyos erőfölényben lévő foglyokkal szemben és tudom, hogy akkoriban mennyire zártabb volt a világ, az információ áradat mennyivel nehézkesebb volt. És most mégis, újra ez jutott eszembe, a közösségi média paradicsomában bizonyos nézőpont szerint ugyanaz történik. Adott egy város (sajnos nem csak ez az egy, de ez a legaktuálisabb most), ahol az emberek küzdenek az életükért minden áldott nap kilátástalanul, küldözgetik ki az üzeneteiket twitteren, facebookon, elektronikus médiumok tömkelegén a romok alól és mi mit teszünk? Karácsonyi partikra és téli szünidőre készülünk, súlyos összegeket költünk karácsonyi ajándékokra és olyan étkezésekre, amelyekből egy fél város jól lakhatna. Félreértés ne essék. Nem lelkiismeret-furdalást akarok kelteni az emberekben. Egyfelől nem gondolom, hogy én magam más lennék, mint bárki és abban sem hiszek, hogy valakinek a nézőpontját, értékrendjét másokra kéne erőszakolni. Én magam sem tudom, mit tudnék tenni bárkiért Aleppoban. Ma próbáltam komolyan elgondolkozni ezen, de valahogy az egész gondolatmenet nevetséges kudarcba fulladt. Kínosan nevetséges, hogy banálisabbnál banálisabb megoldásokon túl még csak eszembe se jut semmi, amit tehetnék. Egy ember, a délszláv háború egyik menekültje ma azt nyilatkozta, eddig azt gondolta, ha akkoriban lett volna facebook, twitter, közösségi média, talán tudtak volna tenni valamit, talán valaki segíthetett volna az embereken, a civileken, akik ott pusztultak a háború kellős közepén. Most rendelkezésünkre, az aleppoi lakosság rendelkezésére áll minden ilyen kommunikációs segítség. Igen tudom, biztosan ez is manipulált. De mindegy is. Mert nem segít senki, mivel is segíthetne. Egyszerűen csak nem értem. Nem értem, hogy lehet ennyire szélsőséges a világ. Pedig mi alakítjuk olyanná, amilyen, nem igaz? Legalábbis nekünk kéne. Persze túlságosan sok figyelmet von el a Való Világ századik évadja és a megvásárolandó termékek hosszú sora, és persze tudom vannak olyanok is, akiknek a saját létfenntartásuk is bőven elég megoldandó probléma (és tőlük ezúton elnézésemet is kérem). De akkor sem értem. Ahogyan azt sem értem, hogyan nézhetek rá egy másik emberre és mondhatom azt, hogy fekete, arab, zsidó, német, amerikai, szegény-gazdag, barna-szőke, magas-alacsony és ezen jegyek, jellemzők alapján – a sokszínűség éltetése helyett – megkülönböztetem hátrányosan. Ember. És a „másságát” inkább arra kéne használnom, hogy a saját, mérhetetlenül zárt és korlátozott világomat tágítsam. Hogy az ő kultúrája, tapasztalata, nézetei hozzá tegyenek ahhoz, amit én gondolok, ahogyan élek, amit adni tudok vissza az embereknek és azon keresztül a világnak. Hogy lehet, hogy amikor az egyes embert figyelem (jó én különösen szerencsés vagyok, mert csodálatos emberek vesznek körül), akkor sokszor csak a csodát látom benne, az eredetiséget, a szeretet az erőt és a hitet. De ha a világot szemlélem távolról, akkor ott legtöbbször csak a kegyetlenséget, kapzsiságot és az erőszakot látom. És megszakad a szívem.

Aleppo a napokban:

/Fotó: www.all-en-all.com/