Gyerekidő

Reggelente a Honvéd utcán suhannék végig, ha engedné a felgyülemlett kocsisor, így csak lassan csordogálok a Kossuth tér felé, akad időm nézelődni. A Markó sarkán tataroznak egy nagy, fenséges bérházat, alig várom már, hogy mi bukkan majd elő az elszürkült falak alól, a város elrejtett csodálatos házai a felújítás során így szoktak újra pompás formájukban elénk tárulni. Szóval az ódon ház fel van állványozva rendesen, körülötte sittes zsákok, szerszámok, kosz-por és egy nagy betonkeverő.

Az emberek rutinok alapján élnek. Legtöbben időre járnak dolgozni, a gyerekért, aerobic órára, de még futni is ugyanakkor szeretnek, szóval így történhet meg az, hogy bár reggelente átszelem a fél várost, sokszor ugyanazokat – a számomra ismeretlen – embereket látom a megállókban, sarkokon, autókban. Így lehetséges az is, hogy a nagy betonkeverő előtt ilyentájt egy kis kék sapkás, 3 év körüli kisfiúra leszek figyelmes, ott áll megkövülten. Mindig ugyanabban az időpontban, útban biztosan az ovi felé. Csak áll, mint a cövek, egyik keze nyújtva, végén az anya, aki türelmesen áll és várja, hogy a kisfiú megunja a betonkeverő nézését. De nem tűnik úgy, mint aki unná. Csak áll, földbe gyökerezett lábakkal és mozdulatlanul, komoly tekintettel mereven nézi, ahogy a bácsi lapátolja bele a cementet és csak forog és forog a szerkezet, sose áll meg.

Emlékszem, hogy el tudtam merülni a pillanatban én is gyerekkoromban. Hogy milyen hosszúnak tűnt egy-egy perc, amikor belefolytunk a játékba, a napsütésbe, hogy nem is létezett olyan, hogy idő, csak az ébredés és a lefekvés közötti, számtalan csodát rejtő mozgalmas téregység, a helyszínek folyamatos változása, az étkezések egymást követő sorrendje, végül pedig megannyi kaland után a könyörgés még egy kis lopott nem, nem időért, hanem ébrenlétért, együttlétért, életért. Emlékszem, hogy gyerekkoromban is imádtam figyelni az embereket. Csak ültem a hinta korlátján, vagy a csúszda tetején és néztem mi történik körülöttem. Figyeltem a gyerekek gesztusait, a cselekedeteiket, az arcukat, ahogy mosolyra gördült a szájuk vagy a szemüket, ahogy megjelent az elkeseredés hulláma a remegő szemhéjakon és végül egy zokogó, könnyeket hullajtó, taknyot folyató hangos hisztibe törtek ki. Ahogy egymással játszottak, megérintették egymást, a motivációkat, ahogy lehetett látni már előre a szándékot, a kedves kislányt, aki megkörnyékezte a két fiút, akikkel játszani szeretett volna, vagy a két fiút, akik hátat fordítottak neki és nem adtak a játékukból. Ma, bár kevesebb az időm, még mindig szeretem nézni az embereket. A testek mozgását, a gesztikulációt, a pillantásokat és érintéseket, amik sokkal többet elárulnak, mint a szavak maguk, amik elhangzanak.

Nem tudom meddig áll az óriás betonkeverő előtt a kisfiú, a sor ugyanis tovább araszol és én is gurulok a munkahelyem felé. De elképzelem, milyen jövő vár rá. Vajon építész lesz majd, esetleg bonyolult szerkezeteket fog kitalálni, megszerkeszteni, felépíteni? Vagy idővel elfelejti a nagy betonkeverőt és választ magának egy egészen más hivatást, orvos lesz, fizikus? Egy biztos, én megszerettem őt. Ahogy olyan elhivatottan, olyan fegyelmezetten és komolyan csak áll és figyel. Kívül az időn, egy másik dimenzióban, mozdulatlanul. Benne pedig az élet rejtette lehetőségek végtelensége. És néha én is csak állnék és nézném hosszasan őt… ahogy nézi a betonkeverőt.

/a kép illusztráció! forrása: parenting.allwomenstalk.com/