Happy New Year!

Visszanéztem az elmúlt évre és nem láttam mást, csak a fájdalmat, ami még mindig megmételyezte a napjaimat, az erőfeszítéseket, a munkát, ami olybá tűnt semmi eredménnyel nem kecsegtet és reménytelennek, kilátástalannak tűnt minden. Elfáradtam. Nem akartam kibújni az ágyból, nem akartam folytatni. Azt akartam legyen vége, múljon el ez az érzés, a kétségbeesés, a tehetetlenség és a fájdalom érzése. Órák teltek el így. Zenét hallgattam, de nem segített, filmet próbáltam nézni, de az sem kötött le, ebédet főztem, de az étel sem esett jól. És akkor érkezett egy üzenet a telefonomra. Egy nem túl hosszú, de annál tartalmasabb pár sor egy baráttól, akivel a véletlen hozott össze idén egy messzi szigeten, egy nyaralás alatt, és akinek ezek az évek – bár más okokból kifolyólag – szintén nagyon nehézre sikerültek.

Májusban úgy döntöttem, hogy csatlakozom egy jóga elvonuláshoz egy messzi napfényes szigeten. Szerettem volna kicsit egyedül lenni, egy kicsit megváltoztatni a környezetemet és jó ötletnek tűnt ezt egy megbízható, hozzám valószínűleg hasonszőrű emberek társaságában tölteni, akik szintén jógáznak, odafigyelnek a testükre, az étkezésükre, a lelkükre. Találtam több ilyen elvonulást a neten, de egy volt, ami igazán felkeltette a figyelmemet. Egy fiatal a 40-es évei elején járható amerikai, de jó ideje Hollandiában élő nő volt a szervezője egy másik, főként Costa Ricán élő hippi jógatanárral. Utánuk olvastam a neten és megfogott az egyébként teljesen ellentétes, de lebilincselő személyiségük. Elkezdtem levelezni az általuk vezetett jógaiskola asszisztensével Marjoleinnel (gyönyörű név, nem igaz?), akinél kedvesebb emberrel nem nagyon találkoztam eddigi életem során. Így hát jelentkeztem. És bár teljesen egyedül, de vidáman szálltam fel a repülőre hátamon a jóga matracommal és vágtam bele ebbe a kalandba, mert éreztem és tudtam, hogy ez az amire szükségem van. És nem csalódtam. A gyönyörű házban olyan 15-en lehettünk és az oktatók. Főként 30-40-es nők és csupán két férfi, hollandok, angolok, lengyelek, spanyolok. Már a bemutatkozáskor világossá vált, hogy rendkívüli csapat gyűlt össze ezen a csodálatos helyen, mindenki bár kisebb-nagyobb problémákkal küzdött az életében, nyitottan és őszintén fordult a többiek felé. Megosztotta a nehézségeit és meghallgatta a másét, magáért, de ugyanakkor támogatóként is jelen volt. Ilyen nagy nyitottságot és szeretetet ritkán érez az ember, főleg egy olyan közösségben, ahol egyesek alig ismerték egymást, míg mások teljesen ismeretlenek voltak egymás számára. Egy hetet töltöttünk együtt, jógáztunk és hol egyedül, hol csapatokba verődve felfedeztük a sziget gyönyörű helyeit. Közös étkezésekkel, pihenéssel, hosszú, meglepően nyílt és őszinte beszélgetésekkel teltek a napok, és amikor elbúcsúztunk, tudtam és éreztem, hogy mindaz, amit ez alatt az egy hét alatt magamba szívtam, nem csak a levegő, a napsütés, a tenger sós illata, de a szeretet, az odafigyelés és törődés, amit ezektől a vad idegen emberektől kaptam sokáig támogat majd tovább. A facebook csodálatos abból a szempontból, hogy máig tudom ki merre jár, kivel mi történik a nagyvilágban, így sosem vesztjük egymást igazán szem elől. De Marcoval a kapcsolat szorosabban fennmaradt. Ha nem lett volna elég, hogy pár éve egy súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, a házassága is igen megromlott az elmúlt időben, és ez az év fordulópontot jelentett sok szempontból az életében. Nem szakadt meg közöttünk a kapcsolat akkor sem, amikor hazaértünk, mindig érdeklődtünk a másik felől, havonta legalább egyszer üzenetet váltottunk. Több ezer kilométer távolságban párhuzamosan alakult sok dolog az életünkben, hasonló nehézségekkel és érzésekkel kerültünk szembe más országokban, más életkorban és élethelyzetben, más körülmények között. És az érdeklődés mégis valós volt, a szavak pedig támogatóak.

Az üzenetet ezen a délutánon is Marco küldte. Leírta milyen sokat jelentett neki az utazás, megköszönte a türelmemet, hogy meghallgattam a történeteit, a támogatásomat, amit nehéz napjain nyújtottam egy olyan időszakában az életének, ami visszanézve úgy tűnik igazi fordulópontot jelentett. Szeretetet és boldogságot kívánt nekem az új évben. Néha az egyszerű szavak milyen nagyon sokat tudnak jelenteni. Olvastam az üzenetét és könnyek gurultak végig az arcomon. És akkor rájöttem, hogy ez a lényeg. Az a sok dolog, ami olyan nagyon látható napközben, az elvégzett munka, a tárgyak, amik körülvesznek, a környezeted, ezek mind csak a színfalak. A lényeg – ami szabad szemmel nem látható sokszor - mögötte zajlik. A szavak, pillantások, érintések, az odafigyelés amivel a másik ember felé fordulsz, a szereteted és a támogatásod ott bújik meg, a színfalak között. Egy pár őszinte szó, amivel megnyugtatod, vagy megerősíted őt, vagy csak némán ülsz, és hallgatod. Sokszor elég csak a jelenléted is, egy gesztus, egy mosoly. Mert MI vagyunk a lényeg. Az EMBER a lényeg. 

És ekkor már visszatekintve az évre nem a rengeteg akadályt és kilátástalanságot, hanem a szeretteim, barátaim mosolyát láttam és a szavaikat hallottam. Eszembe jutottak azok az esték, ahol nem tudtuk abbahagyni a nevetést és azok is, ahol velem együtt sírtak. Azok a pillanatok, ahol én tudtam a fájdalmukon enyhíteni egy-két szóval vagy egy hosszú öleléssel, ahogyan az is, amikor engem nem eresztettek egy ölelésből. Hogy tanácsért fordultam hozzájuk, vagy ők kérték ki valamiben az én véleményemet. Emlékszem ugyanúgy az aggódó pillantásokra, ahogyan a megkönnyebbült tekintetekre. A gyerekekre, akik a nyakamba ugrottak, a finom puszijukra az arcomon. Ez számít, ez az, ami fontos. A szeretet és odafigyelés, amit megosztunk egymással, a befolyás és hatás, amit egymásra gyakorolunk. Az élet, amit KÖZÖSEN EGYÜTT és nem egyedül élünk. Hálás vagyok érte. Köszönöm Nektek. Boldog Új Évet Mindenkinek, Emberek.