Csak élek.

4 hónap. Négy hónapja ashtangázom. Hetente igyekszem 3-4 alkalommal gyakorolni, hát ennyire futja az időmből és az erőmből. 4 hónap, több időnek tűnt. Mintha évek óta ezt csinálnám. Karácsony másnapja van és bár holdnap (ilyenkor a hagyomány szerint nincs gyakorlás), én mégis gyakoroltam, mert a következő két napban nem nagyon lesz rá lehetőségem. Fáradt vagyok és feszült és mégis muszáj volt oda állnom gyakorolni, mert egyfelől a testem vágyakozik a jóga után, másfelől feszít az a – nem is tudom – megfelelési kényszer, kötelező erő, az a valami, amitől úgy érzem muszáj gyakorolnom, mert különben nem haladok, mert így sem gyakorolok minden nap, mert mittudomén mi történik, ha kimaradnak napok, esetleg egy hét is a gyakorlásból. Lelkiismeretfurdalás. Szóval odaálltam, pedig ólomsúlyként húzta a föld lefelé a karjaimat, a lábaimat, oldalra dölöngéltem a hegyállásban is, képtelen voltam koncentrálni és odafigyelni a gyakorlásra, amit őszintén bevallom kicsit utáltam is, de csináltam. Lassan, és vánszorogva, össze-vissza kapkodott levegővétellel és elkalandozó elmével, de csináltam. Egyik ászanát a másik után. Közben azon gondolkodva (!!!) van-e ennek az egésznek így egyáltalán értelme. De éreztem, hogy szépen lassan engednek és bemelegednek-nyúlnak az izmaim, ha nem is túl erősen, de megtart a karom, így konstatáltam magamban, valami talán igen. Úgy éreztem a testemet a végtelenségig kínoztam az elmúlt pár hétben, fájt és húzódott, egy-egy gyakorlatot nem is csináltam meg rendesen, mert nyilalló fájdalom volt csak bele menni is. És akkor lassan elérkeztem a levezető gyakorlatokhoz és a fejenálláshoz. A fejenálláshoz, ami olyan nagyon változó gyakorlat nekem. Viszonylag korán meg tudtam csinálni, ezt a különben nem könnyű ászanát, és szerettem, azt is, hogy képes vagyok megcsinálni és azt is, hogy már-már néha éreztem én is azt a meditatív állapotot benne, ahogy egy fejenállásban el lehet engedni mindent és az ember elszakad a gyakorlattól, a testétől és csak úgy lebeg…közben pedig a teste tökéletes biztonsággal áll egyenesen. Ámde az ashtanga gyakorlás óta egyre inkább kihívást jelent a fejenállás. Azt gondoltam azért, mert kifáraszt a sorozat gyakorlása és amire a fejenálláshoz érek annyi erő sincs a karjaimban, hogy a fejemen megtartsanak. Persze azért igyekszem pontosan végezni, de nehézséget okozott sokszor, hogy megtartsam 15 légzésig, úgy éreztem ide-oda himbálózom közben és amióta párszor kigurultam belőle Démoklész kardját éreztem lebegni a fejem (lábaim) felett, és szinte rettegtem, hogy tartani tudom-e a légzések időtartamáig.  Régebben már gyakoroltam a lábak egyenes leengedését és megtartását, majd vissza, de a sorozat végén szinte esélytelen tűnt, hogy ez megvalósuljon. A 15 légzés végeztével megkönnyebbülve estek le a lábaim a földre és nagyot sóhajtva nyúltam el balászanában, huh sikerült, túl vagyok rajta. Szóval visszatérve a mai gyakorláshoz ott volt ez a fáradt test, ez a végig szenvedett sorozat és az előttem álló fejenállás. És egyszer csak átvillant az agyamon valami könnyedség. Valahogy azt éreztem nincs erőm feszíteni magam, csak felmegyek a fejenállásban és a karjaim könnyeden megtartanak, mintha nem is lenne súly rajtuk. És miközben ez a gondolatmenet átsuhant az agyamon és közben a testem követte a gondolatot pont ez is történt. Játszi könnyedséggel, mint régen álltam bele a fejenállásba és mintha nem lenne súlya a testemnek tartottam magam a szükséges légzésig. Utána lazán leengedtem a lábaimat egyenesen párhuzamosan a talajjal, majd pár légzés után vissza fel. Végül leborultam balászanába. És akkor ott belém villant. Hogy mennyire merev vagyok. Hogy szabályszerűen járok le mysore-ra, mintha elő lenne írva nem is mindig élvezetből, hanem sokszor kötelezettségből és erőltetem az ászanákat, mert úgy érzem már előrébb kellene tartanom, már szebben kéne végeznem, helyesebben lélegeznem és erősebben megtartanom és feszítek mindent. Görcsösen. És akkor eltávolodtam a matractól és rátekintettem az életemre. Ahol ugyanez a görcsösség mutatkozik. Magam által kreált előírás szerinti napok-hetek-hónapok. Megszerkesztett étrend, tevékenységek, pontos munka, jóga. Korai lefekvés, szigorúan 8 óra alvás. Figyelni a családra, a barátokra. Észben tartani az ünnepeiket, a gyerekeiknek az egészségügyi állapotát, lelki vívódásaikat. Odafigyelni rájuk és támogatást nyújtani. Vége láthatatlan szabályok. Én pedig beléjük gabalyodva. És minél jobban ki szeretnék mászni a hálójukból, annál jobban belegabalyodok.

De én szeretem ezt. Szeretem a jógát, és szeretem az előrelátható és szervezett életemet, szeretem a családomat és a barátaimat. De mégis szeretném, ha lejjebb tudnám engedni néha egy kicsit a feszes vállaimat, ha nem érezném úgy, hogy behúzva tartom a hasamat akkor is, amikor lélegzem, hogy ellazuljanak az izmok a lábaimban és kisimuljon a homlokomon a bőr. Hogy békesség és nyugalom vegyen körül. Mindig. Mert nyilván a mai csak egy rossz nap. „This too shall pass.” És a jóga is tanít a hajlékonyságra és a rugalmasságra. És addig is most pihenni fogok. És ha nem akarok felkelni egy nap az ágyból, hát nem kelek fel. És ha egyedül akarok lenni, egyedül leszek. És ha nem gyakorolok egy hétig, hát nem fogok. Csak élek… csak élek…

 /kép forrása: lululemon.com/