Mysore

Izgatott fáradtsággal ugrom ki az ágyból az óra első jelzésére. A konyhába vezet utam, a többiek már gyűlnek az éppen kibugyogó kávé felett. Szótlanul egy mosollyal kivánunk jó reggelt. Kint meg sötét van es kellemes hűvös levegő áramlik be a konyha apró ablakán. A kávé szétárad az ereimben csak pár percet ücsörgök a műanyag széken, lassan indulni kell. Magamra húzom a leggingst es az atlétát, kardigánt veszek es kendőt kötök a nyakamba. Összetekerem a földről a száradó matracot és a törölköző mellé beteszem a táskába. Egyszerre érünk az ajtóhoz, szó nélkül indulunk el. Az utca csendes, már pirkad, a domb mögül a nap sebesen ugrik fel narancssárga színben pompázva, előtte porfelhő sejlik. Ütemesen csendben sétálunk a néptelen utcán, hátunkon a matraccal, a szótlan éjszakával még a szivünkben. Aprócska lépcső vezet Saraswathi shálájához, kacskaringózó sor előtte. Ütemesnek hanzik a kiáltas a shálából amikor egy hely felszabadul: "One more!" hangzik el. Az ajtónál álló ember belép és szélsebesen leteszi a matracát az üres helyre, utána megy csak az öltözőbe. A shála tömve gyakorlókkal. A levegő párás, az uddzsáji légzés morajló ritmusa hallatszik és a hangtalan mozgások némasága töri meg a teret, "one more"! En is belépek. A matracok olyan közel vannak egymáshoz, hogy sokszor átcsúszik egy-egy ászana, érintés, lépés, de zavartalanul gyakorol mindenki tovább. Becsukom a szemem és elmormolom magamban a nyitó mantrát. Érzem ahogy egy izzadságcsepp lassan végiggurul a hátamon. Majd ekam belégzés és elkezdem a gyakorlásomat. Nem tudni hogy a hely teszi-e, vagy maga a guru Saraswathi jelenléte. Hogy az a rengeteg pozitív energia ami a lelkes gyakorlókból árad, akik nemcsak hogy évek óta minden nap odaállnak a matracra, de fél világot szelnek át azért, hogy itt gyakorolhassanak egy-két hónapig. De itt más. Áldott. Oldott. Küzdelmes és mégis diadalmas. Itt megtörténik az ami máshol nem, határok kerülnek átlépésre és korlátok áttörésre akkor is ha néha valaki halkan pityereg a shála egyik szegletéből. A változás olyan intenziv, magával ragadó és lelkesítő, hogy mindenki szárnyakat kap. Én is csak a légzésemre figyelek. Ma lassú és elmélyült, vele megyek én is. A testem követi a ritmusát és könnyedén folyok végig az álló gyakorlatokban, majd lazulok bele a dzsanusirsászanában, súlytalanul lebegek a fejenállásban. Közben minden egyes javítás éppen olyan időben érkezik hozzám és olyan finoman, figyelmesen hogy ez a lendület ne törjön meg. Nem csak perfekcionizmus van benne, hanem törődés, szeretet. A gyakorlás végén elmondom a saját kis imámat is és feltekerem a matracomat. Hálás vagyok. A többiek már lent várnak az óriási kókuszhalom mellől, mindegyikük kezében egy nagy darab, szivószál lóg ki a tetejéből. Rámosolygok az árus srácra és mutatom hogy egyet kérek. Ütögeti kicsit őket a machetával, tudja hogy az édeset szeretem. Kihúzom az izzadt hajambol a gumit, kezemben a kókusz és süt a nap. Boldog vagyok.