Brüsszel 2016. március 22.

Mindenhez hozzá lehet szokni? Reggel a kollégám osztotta meg a brüsszeli robbantások hírét. Rögtön átolvastam a hírcsatornákat, hogy minél több információt gyűjtsek, de közben egy fura észrevételem támadt. Már nem lepődtem meg és nem szörnyedtem úgy el, mint korábban. Inkább egy olyan, „Brüsszel a következő” érzés volt bennem. És az az érzés, hogy tart, folytatódik a háború. Amely a hétköznapokban olyan, mintha nem is létezne, de a felszín alatt folyik. Folyik a sikátorokban a terroristák között, és nyílván folyik a felderítő egységeknél, a nyomozásokban, a lecsapásoknál. És még inkább jelen van a new yorki, madridi, párizsi, isztambuli stb. és most már brüsszeli áldozatok, a terrorizmus áldozatai családjainak otthonában. Az európai mecsetekben, ahol az imám „szentesíti” ezeket a cselekedeteket. Ez egy alattomos és új típusú háború. És most is, ahogy írok róla érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, hogy a düh elönti az agyamat, szétterjed a testemben, ökölbe szorítja a kezemet. Felfoghatatlan, hogy tehet valaki ilyet, hogy védtelen emberek közé megy egy magára rögzített bombával és felrobbantja magát, meggyilkol ártatlan férfiakat, nőket és gyerekeket. Akik dolgoztak, utaztak, óvodába mentek, éltek. Növekszik a düh bennem és növekszik mindenkiben. És rémisztő belegondolni, hogy ez a düh és a belőle kinövő gyűlölet hova vezet majd, kit vesz célba. Mi következik még. Mert ez a háború nem ér egyhamar véget. És amíg az érdekek azt diktálják, hogy fennmaradjon ez a kölcsönös düh és gyűlölet a kelet és nyugat között megjósolhatatlan, hogy hogyan fog végződni. Csak az energiák és a feszültség növekedése érződik. És hiába imádkozunk békéért, ha a düh elszabadul, nem lesz, aki megállítsa.