Várok

/kép forrása: www.art-spire.com/

Péntek délután van, 40 fokos hőség, augusztus utolsó napjai. A kanapén fekszem és igyekszem eltölteni ezt a fülledt, fojtogató délutánt egyedül, a gondolataim zűrös folyamába zuhanva, visszatartott levegővel, félhomályban.

Felszabadít a gondolat is, hogy újra cigarettázom. Kiülök a teraszra jeges kávéval a kezemben, és csak szívom és fújom a füstöt. Az utcáról még visszhangzik a hét zaja, de én már lecsendesültem.

Most jó így, ebben a fátyol mögötti mélabús, ámde nyugodt órákban, ahol csendben éppen, hogy élek és várok. Várok úgy, mint aki az ítéletére vár, várok valamire, ami el fog jönni – nem tudni mikor – és nem tudni mit hozva magával, örömöt vagy szomorúságot. Egy pillanatra úgy érzem, mindegy is talán. Az élet, a megállíthatatlan gépezet így is úgy is tovább zakatol, mindig lesz más. Csak a bizonytalan, az örök változó a biztos. Mint az évszakok változása, ahogy a teraszra behullanak a száraz falevelek és hűvös a hajnal. Újra eljön a tél, és mindegy, mert utána megint nyár lesz.

Az idő múlása a nagymamámat juttatja eszembe, aki elment. Mindegy milyen hónap jön, vele nem oszthatom meg a régi családi történeteken át kifejtett – magabiztosságba és éles szarkazmusba – rejtett félelmeimet, kérdéseimet. Nézem a Duna vizét, ott nem hullámzik, ahova porai szálltak.

Jön egy üzenet, felkapom a fejem, de ahogy gondoltam, lényegtelen meghívó. Túl sok és túl kevés. Minden abból, ami igazán nem számít és semmi másból…

Rágyújtok újra és jól esik kitárni a magam köré emelt falak ajtait csak egy kis időre és kifújni rajtuk a füstöt.

Várok.

Egész életemben.

Várok valamit, valakit, valakire…

Várok reggel a fogmosás közben, amikor bevásárolok, várok a munkahelyemen és várok akkor is, amikor elutazom. Higgadt figyelem ez a dolgok iránt, amik nem érdekelnek, kutatás a mélyükre, hátha… Olyan, ahogy nézem a fehér függönyt a terasz ajtónál, hogy mozgatja a légmozgás, lassan, komótosan, néha be a szobába, néha pedig ki a teraszra. Áttetsző. Mozog. Egyszer itt van és egyszer ott. Ilyen vagyok én is, libben a testem, valami erő visz előre és hátra, de sehol nincs maradásom. Csak ingadozom ki és be.

Elkábítani lenne jó magam kicsit, vagy elkábít maga a perzselő meleg, ami olyan furcsa melankólikus homállyá alakítja a lakást, a délutánt, az agyamat is.

Mentőautó hangosan szirénázva halad el, felriadok. Vannak olyanok, akikkel történik valami. Fáj valamijük, vagy nevetnek. Barátokkal találkoznak, vagy veszekednek, mint lent az utcán két férfi összevitatkoznak.

Csak bennem állt meg az idő, nem ketyeg tovább. Vár. Jó így. Lemerülök, eltűntem.

Én várok. Várok valami újat, várok valami mást. Várom azt, ami elszomorít, várom, ami boldoggá tesz. Várom a megfoghatatlant, az időtlent, várom a tér nélkülit, az igazit, a valóst, az eget várom, hogy összeérjen a Földdel és a lelkeket, hogy szabadítsanak fel, várom az életet, mert egyszer megszülettem és minden egyes nappal, amit „élek” csak haldoklom. A tisztaságot várom, az átláthatóságot, a csendet és a megértést.

Itt megvárom, a kanapémon, hátha eljön még.