Lenyomatok

Olyan nagyon fárasztó volt ez a pár hét. Alattomosan és észrevétlenül környékezte meg a szívemet, szívta az energiáimat, gyengített le és végül semmisített meg, már nem voltam talpon, amikor felfogtam mi is történik. Talpon? hm. Inkább egy végtelen mély, fekete gödör legalján, ahonnan a napfény már csak pislákolva is alig-alig látszik, majd eltűnt végleg. Voltak percek, amikor azt gondoltam, talán örökre.

Soha életemben nem voltam még így elkeseredve.  Ennyire kétségbe esve. Eltelt két év. Két év telt el. Rengeteg idő, mondhatnánk. De az idő relatív. Ha visszanézek az életemre a gyermekkorom mérhetetlenül hosszúnak tűnik, soha véget nem érő, boldog gondtalan nyárral. A felnőtt évek már kevésbé látszanak eseménydúsnak. A vele töltött idő mégis visszanézve, mintha egy fél életet felölelne. Amióta pedig elment, mintha csak hetek teltek volna el, azok is eseménytelenül. Kicsit olyan, mintha az idő függvénye annak tartalma lenne. Ha tartalmasan telt hosszú, ha üresen, mintha nem is lett volna. De hát, ha körbe nézek a városon, azóta új házak épültek fel és iskolába mennek a barátaim gyerekei. Mégiscsak telik valami. Mégiscsak változik a világ akkor is, ha bennem kicsit megdermedt.

Azt hiszem már hónapok óta vártam az évfordulót. Kíváncsisággal, félelmekkel, reményekkel. Hogy valami történik, hogy valami felszabadul, hogy telik az idő és ezzel értelemszerűen jár a fájdalom múlása, „az idő minden sebet begyógyít”, nem igaz? És valami, ami hozzá köthető. A létezéséhez. Mert néha olyan visszanézve az élet, mint egy álom. Néha elbizonytalanodom, hogy vajon tényleg megtörtént-e, tényleg volt-e egy közös, boldog életünk, de olyan távolinak tűnik, már-már mesebelinek, mintha sose lett volna. Mintha nem létezett volna  ő sem, és az aki én akkor voltam, ő se. Aki pedig azóta vagyok, olyan mint egy árny. Kívülről talán változatlan, de belül háborgó és közben meg csendes, tele a legnagyobb viharokkal és néha benne tátong a légüres tér üressége. És valahol ez a kettő között bújok meg én. Jól megbújok, hogy ne is látsszam. Hogy ne érezzem, hogy ne kelljen újra a része lennem. És mégis reménykedve pislákolok kifelé, egyszer hátha.

Szóval váratlanul ért. Az én hibám volt, mert bár voltak jelek, nem akartam odafigyelni rájuk. Már nem akartam, hogy fájjon, nem akartam tovább gyászolni. Istenem 2 év! Több, mint 700 nap és 700 éj. Egyedül, nélküle. Ennyi idő alatt már hozzá lehet ehhez szokni. De nem lehet. És érdekes, mert ha ugye az idő sem létezik, és ez is csak egy dátum, ha a távozásod napja is, csak egy nap. Azt gondolnád nem más, mint a többi. Csak ugyan olyan nap, mint a többi, bár a rendszerünkben egy meghatározott hónaphoz tartozó és meghatározott számú, száma ugyanaz, mint annak a napénak, amikor elmentél, de csak egy nap. Olyan épp, mint a másik. De nem olyan. Nem tudom, hogy ilyenkor mi történik az emberrel. Hogy van-e ilyenkor jelen valamilyen energia, ami jelen volt azon a napon is, vagy olyan nagyon mélyen, tudat alatt rögzült ez a fájdalmas élmény, hogy ez a lenyomat ilyenkor égő sebként nyílik meg újra, de jött. Jött a fájdalom, az értelmetlenség, a kétségbeesés. Annyiban más volt ez most, hogy váratlan volt, sőt egyenesen talán tiltakoztam is volna ellene, és az ellenállás sose segít. Már nem gyűjtöttem magam mellé a barátok őrző csoportját se, egyedül voltam. Egyedül a hegy tetején, ahol villámok záporoztak és zuhogott rám a ménköves eső, és hiába üvöltöttem, nem tisztultak a fejem körül a felhők. Napokig tartott, amíg újra kitisztult az ég. Én erőtlenül a saját koszomba fetrengve pillantottam meg az első sugarakat ott, ahol egy éjszakával korábban még egészen biztos voltam, hogy sose látom őket újra. Talán már nem is csak azért, mert nem hittem a létezésükben, hanem úgy éreztem, már nincs erőm újra feljutni a felszínre. Már túl mélyre értem, olyan mélyre ahonnan nincs kiút. És akkor, mintha hosszú percek után a víz alól, hirtelen levegő után kapkodtam és teleszívtam a tüdőmet oxigénnel. És rögtön tudtam, hogy most már minden rendben lesz.

Én nem tudom milyenek azok a mentális állapotok, amiket a mi korunk betegségnek definiál, nem tudom milyen depressziósnak lenni, vagy skizofrénnek. De azt hiszem, hogy az a rengeteg dolog, kisebb vagy nagyobb horderejűnek tűnő, ami az életünkben nap, mint nap velünk történik, és ahogyan értékeljük ezeket úgy raktározódnak el valahol bennünk észrevétlenül, mint egy bármikor feltörni vágyó megállíthatatlan gejzír. Olyan észrevétlen lenyomatok ezek, amik megbújnak és a legváratlanabb pillanatban törnek a felszínre. És van, hogy tudjuk irányítani, ami fel-feltör belőlünk, néha pedig már nem. Van valami, amit nem tudunk használni. Az érzéseinket, a benyomásainkat, a szorongásainkat, félelmeinket meg kéne ismernünk. Meg kéne őket válogatnunk úgy, ahogy megválogatjuk a körülöttünk lévő tárgyakat. Az egyik fontos szükségem van rá, a másik viszont csak a helyet foglalja, el kell dobnom. Ez rossz érzéseket kelt bennem, ettől félek. Arra nem megyek. De miért is? Mert ott olyan sötét van, és félek az ismeretlentől. Talán ha ismernénk magunkat, ha tudnánk, hogy mitől félünk, mit szeretünk, milyen tulajdonságaink vannak, mi felé tartunk, akkor az elraktározott puttony kisebbre rúgna. Akkor talán nem lennénk így kiszolgáltatva, saját magunknak, a démonjainknak, a félelmeinknek. Ettől még persze fáj. A hiány fáj. Az értelmetlenség (hogy én nem értem mi miért történik, a tudatlanságom) fáj. De mégis könnyebb lenne így. Békében. Önmagunkkal.