Az elmúlt pár napban, teljesen akaratlanul, más helyeken, helyzetekben, de nagyon hasonló beszélgetésekbe csöppentem. Kapcsolatok. Emberi kapcsolatok. Párkapcsolatok. Házasság. Persze most mondhatja mindenki, hogy ugyan hiszen mindig minden erről szól és tényleg. Érdekes, hogy valahogy ide lyukadunk ki. Eszembe jut a filmrészlet, Ízek, imák, szerelmek, rögtön az elején, amikor a narrátor elmeséli, hogy az emberek még menekülés közben, egy menekülttáborban is erről beszélnek egy segítségre siető pszichiáternek, kit ismertek meg, az hogy bántotta meg őket, de szerelmesek, nem szerelmesek stb. Szóval az a helyzet, hogy a világban, az életünkben kismillió dolog zajlik, történik, de ami igazán foglalkoztat minket, az igencsak úgy tűnik az, hogy kit szerethetünk és ki szeret viszont.

A beszélgetések szerteágazósága és eltérősége viszont elgondolkoztatott. Valóban ennyire kaotikus lenne most minden? Igencsak. A személyes véleményem, megérzésem az, hogy a családi emberi rendszerek alapjaiban fognak megváltozni, mert egyértelműen látszik, hogy a régi (különben talán 50-100 éves?) minta nem fenntartható. Egyszerűen nem működőképes. De lássuk miben voltak eltérőek a vélemények. Harmincas – hajadon – meggyőződése, hogy a párkapcsolatok, főleg a házasságok legfeljebb egy pár évig tarthatók fent. Hogy annak a gyakorisága, hogy az egyik fél 8-10 – vagy még kevesebb - év után ki-ki tekintget, sőt ki is ugrik a kapcsolatból, elkerülhetetlen. Hogy a dolgok annyira felgyorsultak, hogy az a 8 év talán 25-nek felel meg. Ezzel különben egyet is értek. A világ, az életünk csak pörög és pörög és igen komoly tudatosság kell ahhoz, hogy az időt kicsit lelassítsuk. Szükséges lelassítani, több szempontból is. Leginkább magunk miatt. Leginkább azért, mert ha nem tesszük, elrepül mellettünk. Mert a dolgok megéléséhez idő kell, az nem elég, ha valami csak megtörténik, azt meg is kell élni. Érezni kell, át kell dolgozni. Hagyni, hogy hasson ránk, hogy átjárjon, hogy alakítson. Hogy keletkezzenek vele kapcsolatban érzelmek, azokat megélni és kifejezni.

Visszatérve a beszélgetésekre új helyszín, új partner ezúttal 30-as évei közepén járó srác, párkapcsolatban, egy lurkó apukája. És cinkos szemmel, de teljes őszinteséggel és megelégedettséggel avat be a „titokba” kimondatlanul, amikor közli, hogy arra mindig is nagyon odafigyelt, hogy minden egyes éjszaka otthon a párja mellett hajtsa le a fejét. Bármi történik is, ő hazatalál. „Mert ez az igazán fontos a nőknek, nem?” Kérdezi. Huh, hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Hogy mi az igazán fontos. Túlzott idealizmusnak érzem azt mondani, hogy egy őszinte kapcsolat, ahol a felek átláthatóak a másik számára. Abban az értelemben, hogy teljesen és mindig nyitottak a másik felé, hogy a szövetségesüket, a társukat látják a másikban, nem pedig valakit, aki az ő szórakoztatásukra van, a boldogságukért vagy, hogy ne legyenek egyedül. Időt adnak maguknak és a másiknak is, hogy megismerjék egymást és nem címkézik a másik „jó” vagy „rossz” tulajdonságait, nem elvárással fordulnak felé, hanem kíváncsisággal, elfogadással és szeretettel. Olyannak fogadják el és szeretik egymást, amilyenek. Ahol megosztanak sok mindent egymással, és abba a mindenbe tényleg annyi fér, amennyit mindketten elbírnak. Persze ezt a párt meg is kell találni, és ez feltételez némi önismeretet is, tudnom kell ugyanis ki vagyok én ahhoz, hogy tudjam ki a társam az életben. Ok, érzem, hogy ez a realitásoktól nagyon messze áll és sokan legyintve most csak annyit mondanak: „Jah, persze!” és kinevetnek, mint álmodozó kis fruskát. De tényleg, nem lenne az ilyen kapcsolat értékesebb mindennél?

Aztán ott van a 40-es, sikeres és jóképű kedves srác. Aki, amikor a magánéletéről kérdezem csak annyit mond, elkeserítő, és minden rossz. És aztán viszonylag gyorsan tér rá arra, hogy ha bemegy egy helyre már nem is a nőket, hanem sokkal inkább a gyerekeket nézi, annyira hiányzik az életéből egy (és valószínűleg a család is). És ahogy ezt mondja olyan szomorú, valós fájdalmat hordozó a tekintete, egészen meglep. Ha egy férfi ennyire vágyakozik erre ennyi idősen, gondolhatom egyes lányismerőseim is hogy szenvedhetnek. Végül a szintén 40-es, kétgyerekes, házas srác. Aki kicsit elítélően beszél hasonló korú szingli fiú barátairól, mondván, hogy azért már nem itt kéne tartani, bulikban boros pohárral a kézben csajozgatni, és aki minden évben fogadásokat köt az egyikükkel, hogy karácsonyra bemutat neki egy komoly kapcsolatot. Nevetve meséli, hogy sokadik éve nyer már. Egy buliban beszélgetünk késő este, 11 körül. És feltűnik, hogy nézegeti a körülötte álló nőket, egyre másikra szexuális tartalmú megjegyzést is tesz. Amikor ezt megjegyzem neki, mosolyogva elmormol valamit arról, hogy nyílván a házasságban nem tartható a hűség. De ő nem válik. Szerinte egy „normális” ember tudja értékelni az ilyen kapcsolatokat és nem dobja el. Itt egy rövid megjegyzés. Nem is Ti szoktátok pasik. Azok a nők szokták, akik látnak és éreznek, várnak, reménykednek és végül, amikor hetek és hónapok telnek el és semmi sem változik, elengednek. Elengedik a közös életet, az idilli képet a nem létező családi egységről és fogják a bőröndöt, az 1-2 gyereket és lelépnek. Mert talán mégse az a legfontosabb, hogy otthon hajtsa le a fejét a férfi. Mert lehet, hogy számít a lefekvés előtti 10 óra is. És más mellett találják magukat. Akik megadják azt, amit már hónapok-évek óta hiányolnak. És mondanom se kell, hogy akkor még ők a gonosz mostohák, akik elengedték a család szentségét. És a férfi nyaldossa a sebeit (és most már tényleg büntetlenül és szinte igazoltan mulathatja az idejét fiatal lányokkal, akik igazából nem is érdeklik). Bocsánat, sokkal összetettebb ez a kérdés és két ember kapcsolata annál, hogy bárki felett pálcát törjek, de mostanában több ilyen szakításnak és válásnak voltam tanúja.

Szóval mi az igazság? Miért vagyunk ilyen nagyon-nagyon sokan egyedül. Amikor úgy tűnik mindenki egy szerető társra és egy boldog családra vágyik. És ha vagyunk olyan szerencsések, hogy ez megvalósult miért engedjük, hogy oda vesszen, hogy apró darabokra törjön szét és múljon el, és a gyerekek a manapság annyira elterjedt „patchwork” családokban nőjenek fel. De kérdezhetnék mást is. Ha így nem működik, vajon hogyan működhet? Biztos baj van azzal, hogy változnak ezek a tendenciák is és a társadalmunk 50 vagy 100 év múlva már teljesen más rendszerben fog felépülni? Szerintem csak egy a baj. Hogy annyi a magányos, szomorkás ember. Aki úgy érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Mert az tény, hogy az ember társas lény. Ahogy az egyik srác is mondta, persze az baj, ha valaki jól érzi magát egyedül is, mert azért társ mellett sokkal boldogabb tud lenni az élet, nem igaz? De igen. Együtt jobb. Együtt boldogabb…vagy annak kéne lennie.  

/photo: www.balletforadults.com/