/fotó: www.cavalry.co.nz/
Érdekes érzés kerített hatalmába. Rám nem jellemző módon úgy érzem, nem akarok beszélni. Úgy érzem elfogytak a szavak, hogy nincsen miről, hogy minden kimondott szó csak magyarázkodás lenne, csak valami céllal lenne, ami nem fontos, dicsekedni, irigykedni, kibeszélni a félelmeimet, a szorongásaimat, hogy mástól a megnyugtatást, a támogatást várjam, magyarázni egyes helyzeteket addig, amíg megszokottá válik az agyamnak, elfogadhatóvá a szívemnek. Kritikával illetni mást, magamat, okoskodás dolgokról, amiket nem ismerek igazán a megértés csalárd reményében, vagy rosszabb, képzetek gyártása ismeretlen folyamatokról és a hamis, képzelt világról szóló diskurzus, szócséplés nem lényeges dolgokról...néha meg csak azért, mert olyan nehéz olykor a csend két ember között...
De én ezt már nem akarom. Ma nem bírom. Megtartom magamnak. Megbirkózom vele egyedül, szavak nélkül, fegyelmezetten és higgadtan megfigyelve és megválogatva a gondolataimat, az érzelmeimet. Hiszen a nap végén, csak én maradok, magamnak, a magam megnyugtatása, a megértése útján és a szeretése végett. Nem a döntés számít, nem az a lényeg. Belőlem indul minden és bennem is zárul. Namaste.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.