Instant párkapcsolatok

Érdekes ez a 21. század, érdekes a mi világunk. Az egy dolog, hogy akár az ágyból tudnék nyári szoknyácskát, vagy akár karton vizet rendelni magamnak, (én ugyan jobb szeretem helyben intézni az ilyen dolgokat), de ki hallott már olyat, hogy pasi (nő) webshop? De most komolyan. Hogy lehet egy embert, pláne egy „lelki társat” egy véget nem érő hosszú polcról, súlyra-méretre-karakterre kiválasztani?

Jó rendben, ha valaki nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a párját még iskolából/baráti társaságból ismeri, akkor a legtöbbször kénytelen az erre nyitott piacokon, korábban a bárokban, szórakozóhelyeken, most pedig ezeken a netes felületeken keresgélni. Nem vagyok híve nagyon ennek, ha eddig nem lett volna egyértelmű. Sokáig azzal védekeztem, hogy regisztráljak egy ilyen oldalra, hogy tartottam magam ahhoz, itt a lényeg hiányzik. Hiányzik az energia, a kémia, nevezzük bárminek. Az az érzés, hogy a másik mellett úgy mész el, hogy észre sem veszed, hogy halálosan irritál, vagy azonnal vonzani kezd. Az energia mindenhol jelen van. Nem csak a párkapcsolatunkat, de minden, baráti, munkahelyi kapcsolatunkat meghatározza. Miért szimpatikus valaki és miért ráz valakitől a hideg? Nem tudjuk, de mégis pontosan érezzük, hogy az adott ember közel áll hozzánk, hogy magunkhoz hasonlónak, közelinek érezzük, vagy másra sem vágyunk, minthogy az életben vele többet össze ne hozzon a sors. És akkor az „életem párját” pár fotóról és az adatai alapján (súly, magasság, kor ilyenek) kéne megtalálnom?

Hogyan is működik ez, nézzük végig. A FOTÓ. Egy fotó véleményem szerint legkevésbé adja vissza, hogy néz ki valaki. Mert máshogy nézek ki ha reggel van, máshogy egy jó kiadós alvás után, teljesen más az arcom ha felvirul és más, amikor szomorkás. Más, ha levegő éri órákon keresztül, vagy neadjisten a nap és más télen. És akkor még a grimaszokról, a beállításokról nem is beszéltünk. Egy ember nem egy pillanat. Egy ember az őt alkotó érzelmek/gondolatok kiapadhatatlan tárháza, amely fizikailag is meghatározza, látszik a tartásán, a mosolyán, a tekintetén. Átjárja az élet, örökmozgó, örök változó.

A MÉRETEK. A női oldalt nem nagyon látom (najó, kiváncsiságból belemásztam egy fiú barátom tinderébe, de azt most hagyjuk is), a férfiak viszont gyakran jelölik meg milyen magasak, hány kg súlyúak. Az az igazság, hogy az a tapasztalatom, ez sok mindenkinél tényleg szempont. De akkor is olyan fura. Kicsit az jut eszembe róla, mint amikor a hentesnél ki van írva: 1500/kg. Ezt kapod. A képen látható 182 cm magas embert, itt kérem nincs: „kicsit több lett, maradhat”?!

BEMUTATKOZÓ SZÖVEG. Rövidke bemutatkozó szöveget is biggyeszthető a kép mellé. Ott aztán mindent láttam. Kedves, őszinte bemutatkozástól, hogy miket szeret az ember csinálni, a legbetegebb megjegyzésekig, magyarul/angolul/németül. Persze, tulajdonképpen ez az a valami, ami leginkább mutat valamit az emberből. Nekem. Hogy ide mégis mit ír. Én is írtam, amikor regisztráltam. És nagyon fura érzéseket is keltett. Azt az érzést keltette bennem, hogy itt most kérem el kell adnom magam. Mint kábé egy állásinterjún, nagyon megfontoltan ki kell találnom milyen képet teszek fel és milyen első mondatokat írok, ez ugyanis az egyetlen lehetőség, hogy a másikat megfogjam, hogy ne húzza automatikusan balra a képernyőn látható fotót (nemtetszését kifejezve). Ez rögtön újabb makacs ellenállást váltott ki belőlem, én ugyan nem akarok senkit megnyerni hm (hisztis kislány no1). Nyilván nagyon nem foglalkoztam aztán komolyan ezzel, odafirkantottam pár személyes megjegyzést magamról és megkezdtem a keresgélést.

Még egy gondolat a bemutatkozáshoz. Több helyen láttam arra vonatkozó megjegyzéseket, hogy ha véletlenül összejönne közöttünk, akkor majd azt mondjuk, a mirelit-pult felett találkoztunk (és smiley-k hosszú sora). Ez is elgondolkoztatott. Miért kellene erről vajon hazudni? Kellemetlen, hogy egy ilyen applikáción keresztül találkozik két ember? Én is kézzel-lábbal küzdöttem a regisztráció ellen, de amióta megtörtént nem titkolom. Nem nagyon érdekel más mit gondol, magamban volt csupán egy gát, egy ellenérzés ezzel szemben. Azt gondolom, ismerjük a világunkat, valóban nem olyan egyszerű ismerkedni, miért kéne azt tagadni, hogy az ember segítségül hív egy ilyen alkalmazást is? Ezek az emberek vajon értéktelenebbnek is tartják magukat a többinél? Ők, akiknek nem sikerült párt találni „normális” úton, akármit is jelent ez. És akinek sikerült, aztán tönkrement? Szakítás, válás lett a vége? Vagy nem, de hosszú, boldogtalan együttélés? Ők jobban csinálták? Eleve miért méregetjük állandóan egymáshoz magunkat. Miért nem foglalkozunk kizárólag saját magunkkal végre?

Térjünk vissza a keresgéléshez. „MATCH”. Eltelik pár óra, nap, hét és az ember párokra talál. Ez akkor jön létre, ha valaki, akit te is „lájkolsz”, és ennek az információnak az ismerete nélkül ő maga is „lájkol” téged és akkor létrejön az áhított „match” és Ti ketten egy pár vagytok (el kell azért ismernem zseniálisan kialakított kis rendszer). Csak ekkor tudtok egymással beszélgetést kezdeményezni. És akkor itt jönnek is a következő problémák. De ezelőtt még pár szó a válogatásról, ugyanis bevallom, nekem már ez sem volt könnyű. Pontosan a fentiekben leírtak miatt. Hogy tetszik meg valaki a fenti paraméterek alapján? Kellett egy olyan 100 nope, mire feltűnt, hogy még senkit sem tetszett. Ez azért elgondolkoztatott annyira, hogy végig gondoljam akarok-e egyáltalán ebben részt venni, vagy mégis mi ez az ellenállás, hogy mindegyik képen a kivetni valót keresem szerencsétlen emberen a jó dolgok helyett. Végül maradtam. További vagy 100 nope kellett, hogy ellazultam annyira, hogy elkezdtem jobbra is húzogatni a képernyőn látható képekből. Szóval minden elvárásomat elengedve olyan jellemzők alapján, mint például kedves tekintet, helyes arc, őszinte kedves, vagy vicces bemutatkozás elkezdtem jobbra is húzogatni. És akkor jöttek a párok is. Minden csoportból, korosztályból, stílusból.

MIZU, HOGYVAGY? Namost. El is érkeztünk tehát a következő lépcsőig. Akkor ugyanis ha már van match, ki kezdeményezi a beszélgetést? Áll még a szabály, hogy kezdeményezzen a fiú, vagy bármit lehet? Őszinte leszek, én még soha nem kezdeményeztem. Egyfelől azt hiszem, hogy elég konzervatív vagyok és én még mindig azt gondolom, hogy ha a férfi dolga az udvarlás, írjon ő először. Megjegyzem, nem csak arról van szó, hogy az ő dolga. Azt gondolom, hogy ezek a szerepek meghatározóak két ember kapcsolatában. Szerintem igenis fontos, hogy egy férfi kezdeményezzen, hogy udvaroljon, hogy legyen férfi dominancia egy kapcsolatban. Elég határozott nőnek tartom magam és kielégítően menedzselem az életemet egyedül is. De ez nem azt jelenti, hogy egy párkapcsolatban is én kívánom megmondani, mikor mi történjen. Szeretem, ha van mellettem egy férfi, minden olyan tulajdonságával, amit férfi energiának nevezünk manapság olyan divatosan, ami sokkal inkább egy érzés, mint tevékenység, de ha abban kéne leírni, akkor olyan eseményekben valósul meg, mint döntések meghozatala, nehéz szatyrok cipelése, kabát felsegítés, hogy csak a legtriviálisabbakat említsem. Nekem ez fontos. Szóval a másik dolog még az is, hogy kíváncsi vagyok, ki mivel kezdi. Mivel szólítasz meg egy vadidegen embert egy alkalmazáson keresztül. Picit sajnálom is a fiúkat, mert ez nem könnyű. Soha nem könnyű valakit megszólítani, de legalább ha személyesen találkoztok, vannak kapaszkodók. Itt kevesebb akad. És azonnali siker kell. Mert ha valakinél nem talál be az első mondat, akkor egy életre kilőtte - bocsánat dislikeolta - a másik.

Nem chateltem sok emberrel, bevallom. Talán ha hárman voltak. Mert csúnya módon volt, akinek nem is válaszoltam. Ezt itt megengedheti magának az ember. Ez is fura különben, mert nyilvánvalóan személyes találkozásnál ezt nem teheted meg. És persze tudom, hogy sok ember számára ezért is szimpatikus ez, mert könnyű. Könnyűnek tűnik. Ha nem tetszik valami, bontod a kapcsolatot. Kérdés csak mire vágysz, mit keresel. Milyen ember vagy. Szóval volt pár beszélgetésem, de egy kivételével nem igazán említésre méltó. Én különben is azt hiszem elég nyitott vagyok, szinte bárkivel képes vagyok elbeszélgetni bármiről egy szintig. És tény, hogy egy beszélgetésben már jobban megismerszik a másik. De azért ez is eléggé behatárolt.

Szóval a sok negatívum ellenére hadd mondjak valami jót is. Igenis van olyan, hogy elkezdesz valakivel levelezni és valahogy azonnal kialakul egy értelmes szóváltás, azonnal közelállónak érzed magadhoz. Igenis van olyan levelezés, amikor egyik másik válasz után csodálkozol rá arra, hogy valaki mennyire hasonlóképpen gondolkozik, mint te, vagy hogy milyen vicces, kedves, őszinte, megnyerő. Hogy még így is, ismeretlenül is tud működni valami, hogy kialakul egy valami fajta kötődés valakihez, akivel még soha életedben nem találkoztál. Akit nem ismersz, nem hallasz, nem látsz. Csak olvasod a gondolatait, és te is megosztod vele akár a legbelsőbb titkaidat is és azon kapod magad, hogy várod, mikor jelentkezik újra. Lehet, hogy ha valakivel találkoznod kell, akkor itt és így is találkozol? Hogy maga az univerzális fatalizmus, vagy nevezzük, aminek akarjuk is updatelte magát és az eleve elrendelt események (van ilyen? ki tudja..) megkezdődhetnek már a digitális/elektronikus térben is? Nem tudom. De addig is, hogy adott-e élményt, reményt, örömöt, hozzáadott értéket maga az applikáció? Sose gondoltam volna, hogy ezt mondom, de igen, adott. Ez egy teljesen új világ, amiben élünk. És ez is csak azt erősíti bennem, hogy tárjam ki az elmém és a szívem annyira, amennyire csak tudom. Mert rengeteg változás vár ránk és jobb ezekhez minél előbb hozzászokni és ezekben megtanulni élni, mint ellenezni a sok új dolgot és megmerevedni. „I bend, so I don’t break” mondja a jógás idézet. És mennyi igazságot hordoz magában ez az egyszerű kis mondat…

/photo: etsy.com/