Ezeken a csendes magányos szombat délelőttökön csak ülök és élvezem a semmit. Hogy nem kell rohannom, hogy gőzölög a kávé az ágy mellett, én pedig a meleg takaró alatt csak hagyom, hogy a lábam és a gerincem nyújtózzon, mint a macska, amikor a hátát az égnek mereszti. És nem csinálok semmit. Csak jönnek és mennek a gondolatok a fejemben, nem foglalkozom velük, engedem őket tovább. Néha elmerengek, milyen volt amikor ketten voltunk. Reggel még csak ki sem keltem az ágyból, te voltál a kávé-felelős legtöbbször és én csak annak finom illatára, lassan, komótosan nyitottam a szemeimet, miközben az ágyon ülő combjaidra húztam magam és szorosan átöleltem azokat. Közben gyerekes ásítással vegyes nyavalygást hallatva, miért van már reggel. Aztán Te homlokon pusziltál és felfoghatatlan energiával indultál neki a Te kedvenc szombatodnak. 10 percen belül az ajtóban mosolyogva kérdezted mit kérek, majd eltűntél pár órára a nyüzsgő piaci fergetegben. Pontosan tudom, hogyan zajlott ez a pár óra, néha elkísértelek ugyanis. Izgatottan válogattál a zöldségek, gyümölcsök között, hosszasan viccelődtél a hentesnél, míg kiválasztottátok a húst, és elbeszélgettél az öreg nénivel, aki a mandulát-diót árulja hátul a kis asztalkán. Tudom, hogy óriás „jattot” is adtál néha, ha közel a záráshoz úgy láttad nem adta még el a portéka nagy részét, ilyenkor ugyanis nem jött össze neki a napi asztal bérlet. Hát kiegészítetted. Aztán teli kosarakkal, zacskókkal vetted uralmad alá a konyhát és boldogan pakolásztad ki a zsákmányt azt ecsetelve mi finomat főzöl, főzünk majd belőle és a piaci sztorikat. Mindez idő alatt én csak voltam. Úsztam a szombat nyugalmában, kortyolgattam a meleg nedűt, nyomogattam valami készüléket vagy az épp aktuális könyvemet olvasgattam. Lágy zene szólt mögötte. És azt hittem, ez már mindig így lesz.

Ma is ilyen a szombat. Csak Te hiányzol belőle. A mosoly hiányzik belőle. Hát nem baj. Lassan kikászálódom és kimegyek a konyhába. Kiteszek mindent a pultra tojásokat, friss paradicsomot, kenyeret. És csak azért is. Nélküled is. Élek.

/photo: instasleepmintmelts.com/

Mindig eltűnődöm mit csinálnak, mit csinálunk így év végén. Mi ez az óriási és az ünnepek közeledtével egyre csak gyorsuló tenni akarás, tenni vágyás, a dolgok „befejezése” iránti növekvő vágy és a lezárás iránti igény. Mintha legalábbis le lehetne bármit zárni. Vagy más lenne lezárni januárban, februárban. Én magam is csak azt érzem, éreztem ilyenkor, hogy mintha október-novembertől növekedne a magamban hordozott teendők listája és a pipálás iránti igény megháromszorozódna. Hogy ha bele pusztulok is december 24-ig ezzel a listával végeznem kell. Persze a lista azért is nyúlik bazi hosszúra, mert fel kell venni a mindennapi teendők mellé az ajándékok megvásárlására szánt vége láthatatlan időt, az extra bevásárlást a karácsonyi menühöz, a fa-vásárlást az égő ellenőrzést stb. És akkor még nem is beszéltem az egyéb, szabadidőt gyilkoló elfoglaltságokról, a kötelező céges karácsonyi vacsorákról, karácsonyi műsorokról, egyéb évvégi eseményekről.

Szóval, én úgy döntöttem máshogy élem meg ezt az időszakot. Nem kapkodással és nem rohanással. Nem ajándékok hajhászásával, amikre egy vagyont költünk és a legtöbbször még csak nem is tetszik a másiknak, vagy semmi szüksége rá. Inkább csak élek. Elkerülöm a forgalmas utcákat és a tömött bevásárló központokat és magam vagyok. Az élet télen lelassul és ahogyan a természet is, mi is befelé fordulunk kicsit. Vágyom ilyenkor a magányra és a csendre, jól esik a meleg szobában pihenni és nem csinálni semmit. Ha pedig elég ebből, akkor felkeresem a családomat, a barátaimat. Mézeskalácsot sütünk a gyerekekkel és közben forralt bor illata terjeng a lakásban. Sétálunk az erdőben és csak beszélünk és beszélünk és szívjuk magunkba a friss levegőt. Talán a naptár szerint év vége van, de én nem készítek számvetést, nem elemzem ki az évet, mert az élet nem az egyes évek történéseiből, hanem a napok folyamából áll. És ezt a folyamot, ha igyekszem figyelmesen élni, mindig látom. A mindennapokban élek, de odafigyelek tudatosan a folyamatokra, amelyek nem az „életben” zajlanak le, hanem bennem. Folyamatos a fókusz a hatásokra, amelyek érnek és a válaszreakcióimra, amellyel reagálok ezekre a hatásokra. És gyakorolok (jóga). Mert a gyakorlás észrevétlenül segít látni, megdolgozni, feldolgozni mindazt a felraktározódott, súlyos terhet, amit hagyok/hagytam magamra pakolni, de nincs rá szükségem. Félelmek, szorongások, vágyak és harag. És megszabadít. Apránként szépen lassan segít figyelni, látni és érezni megfelelően. Megtanít rá mi az, amit fontos látni, és mi az ami nem számít. Melyek azok az érzések, amelyekkel foglalkozni kell és melyek, amik csak szórakoztatnak/kínoznak, és ahogy jöttek engedjem is menni őket szabadon. Nem engedi, hogy töprengjek feleslegesen dolgokon, de segít egyértelmű döntést hozni akkor, amikor szükség van rá.

Én idén csak azért siettem, hogy együtt tudjak lenni azokkal, akik fontosak számomra. Nem történt „semmi”. Csak ültem és néztem, ahogy a gyerekek izgatottan építik össze az új játékaikat és ahogy a felnőttek boldogan sündörögtek a konyhában a főzés (adás) örömében és magamba szívtam ezt a sok szeretetet és boldogságot. És adtam egy hosszú ölelést mindenkinek, akinek tudtam.

Egészséget, harmóniát és boldogságot a továbbiakban is!

 „Tud maga erről egyáltalán?”

Hangzott el a kérdés. Az orvosi szoba rideg hangulatában, a kényelmetlen nőgyógyászati kezelőszék mélyében, ahol az embernek még összerándulnia sincs esélye, ha nem akarja, hogy az óriási falloszt formáló ultrahangos berendezés kárt tegyen benne. Pillanat töredéke alatt zúdult át a fejemen a rengeteg rémisztő kép, miről kéne tudnom.

Első kislányunk könnyedén jött a világra. 3 éves, cserfes szőkeséggé cseperedett, amikor apukájával úgy döntöttünk, hogy jöhet a kistestvér.  Beletelt egy kis időbe, míg végül a szokásos jelekből – a nem múló reggeli hányingerek és az újra meg újra rám törő farkaséhségből – már sejtettem, a tesó úton van.  Az első orvosi vizsgálat visszaigazolta a megérzésemet és mi elkezdtünk tervezgetni. Újra elfogott az a szabadsággal vegyes, rendszeren kívüli boldogság, az érzés a mindennapokban, hogy milyen csodának vagyok én, a testem és a lelkem mindennapos résztvevője, a múló rosszullétek sem tudták ezt az álmot átírni. Haladtunk előre a vizsgálatokkal is, vérvétel, védőnő, terhességi kiskönyv. Jött a második orvosi vizsgálat is és minden rendben ment, a kisbaba boldogan úszkált a maga tengerében én pedig ugyan ezzel az érzéssel hallgattam a kis szívének ütemes verését. Ma a 12. hétnél jártunk, a genetikai-, fejlődési rendellenességgel kapcsolatos (nyakiredő mérés, Down-kór) vizsgálatokat végezte éppen az orvosom. A pillanat évek hosszúságának tűnt.

„Tud maga erről egyáltalán?”

Az arc, amely felém fordult a képernyő villogó fényétől nem volt kétségbeesett (mint az enyém lehetett) és rosszalló, szomorú sem. Inkább a döbbenet és valami öröm sugárzott rajta.

„Ketten vannak!”

……..

..……

„ Hogy mi?” – hallom a saját hangomat a kórterem falán visszacsapódni.

………

………

nyugalom, nagylevegő…

..........

„Hogy mit beszél? Kik vannak ketten?” visszhangzom újra.

……….

……….

„Hát a babák! Hiszen ez szuper!” – ez már az orvosom hangja, aki időközben a másik lurkó kis szíve felé irányítja a bennem akadálytalanul mozgó berendezést, majd még mielőtt újra kérdezhetnék, mint aki jól végezte dolgát már ki is rántja, és az asztalhoz lép feljegyezni a méréseit és az új, meglepő információt. 

Én még mindig a széken félig fekve, tátott szájjal kapkodom a fejem és magam se tudom mit érezzek. Ekkor jut eszembe az apa. A telefonomért nyúlok, csak egyet csörög és máris felveszik a másik oldalon. „Gyere fel!” mondom neki, aki a kórház előtti parkolóban vár rám a kocsiban, „Ketten vannak!!!”.

„ Hogy mi??!” Hallom még a meglepődéssel, kisebb felháborodással vegyes kérdést, de leteszem.

10 perccel később már mindketten a kocsiban ülünk a kórház előtt, és csak bámulunk magunk elé. Két baba. Két fej, négy láb és kéz, sok-sok kicsi ujj. Két baba. Kétszer annyi idő, aggodalom, ruha, játék. Kétszeres feladat, sokszoros öröm.

Lassan egyesbe teszi a sebváltót és az autó vánszorogva elindul. Hazáig nem nézünk egymásra, csak bambulunk magunk elé. Két baba. Két rácsos ágy, két etetőszék, véget nem érő takarékbetét. A házunk előtt leparkol. Két hinta, két bicikli, dupla szülinapi torta.

Felé fordulok, és ő elmosolyodik. (két mosoly, félszáz fog, duplán nyálas puszik). „Hát ketten vannak!” mondja. „Ketten.” válaszolom. Kézen fog és elindulunk.    

Kedves Világ! Nem értelek. Sose értettelek, talán sose foglak. Jó pár évvel ezelőtt leszámoltam a médiákkal abból a szempontból, hogy megkíméltem magamat a kétségbeejtő, követhetetlen és sokszor erőteljesen manipulált híradóktól, a netes hírcsatornáktól, minden politikai és gazdasági jellegű megnyilvánulástól. Saját bőrömön tapasztaltam meg a média hamis és romboló hatását még évekkel ezelőtt, amikor a második libanoni háború kitörését közvetlen közelről egy tel-avivi vakáció során nézhettem végig. Ez az élmény különben letaglózott. Nem csak a félelem miatt, hogy 50 km-re voltam egy háborús övezettől, ahol rakéták röpködtek, hanem mert valósággá vált valami, amiről bár hallottam, hogy létezik, sose férkőzhetett közel hozzám. Egyszerűen bénító volt az a felismerés, hogy a 21. században ilyen létezhet. Hogy ember emberre támadjon pusztító fegyverekkel. A világ egyik része a rák ellenszerét és az új energiaforrásokat kutatja, űrszondákat küld a világűrbe, a másik oldalon pedig szervezetten, komoly és fejlett pusztító fegyverekkel írtja ember az embert. Még mindig. Tudom, hogy naiv voltam-vagyok, de akkor valahogy minden közelebb jött, valahogy valóságosabb lett. Igen, amiket pl. afrikáról hallunk az nem csupán egy esti film, kikapcsolom a tévét és elmegyek lefeküdni, vannak emberek, akik tényleg így élnek, rettegve, éhezve, megannyi borzalomnak kitéve. Szóval ignoráltam nagy részét a médiának. Kezdetben sokan furcsállották, főleg egy olyan szakma mellett, amit a mai napig űzök, de nekem így volt jó. Meg kellett kímélnem magamat a mindennapi borzalmaktól, hamis politikai manipulációktól, áskálódásoktól, amelyek bár észrevétlenül mégis túl nagy befolyással bírtak az életemre és én ezt nem akartam. Néha bennem is felmerült a kérdés, hogy vajon nem egy menekülés-e ez és egy elítélendő érdektelenség a világunk irányában, ahol élünk, az emberekkel szemben, akikkel együtt osztjuk meg ezt a helyet stb. De végül arra jutottam, hogy én, egy személyben talán akkor teszek a legtöbbet a világgal is, ha a magam háza táján rendet teszek, ha harmóniában és kiegyensúlyozottan tudok élni és így a mikro környezetemben rend és béke uralkodik, ezt pedig néha nem is olyan könnyű megvalósítani. A többi már mind innen, abból kell, hogy fakadjon, máshogy nem is megy. Szóval maradtam nagyon csendes és nagyon távoli szemlélője a külvilág zajos eseményeinek, de persze mindentől én sem tudtam/tudom függetleníteni magam. A világ jelentősebb eseményei eljutottak hozzám és sokszor meg is érintettek (és akkor itt szögezzük le, hogy a csodálatos magyar politikusainkat semmilyen téren sem kívánom soha ebbe a kalapba helyezni, véleményem szerint még ócsárolni őket, egyáltalán foglalkozni velük is felesleges energiapazarlás, egyszerűen ugye: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” E.P.). De az, ami most Szíriában, Aleppoban történik, az ledöbbent. A gimnáziumi éveim alatt sokat gondolkodtam azon, hogyan történhetett annyi borzalom a második világháborúban. Hogyan tudtak annyi embert a nácik koncentrációs táborokba hurcolni és elpusztítani, hogy nem állította ezt meg senki. Tudom, mennyi tanulmány született arról, hogy miként kerekedhet felül ilyen helyzetben az őrök jelentősen kisebb csoportja a súlyos erőfölényben lévő foglyokkal szemben és tudom, hogy akkoriban mennyire zártabb volt a világ, az információ áradat mennyivel nehézkesebb volt. És most mégis, újra ez jutott eszembe, a közösségi média paradicsomában bizonyos nézőpont szerint ugyanaz történik. Adott egy város (sajnos nem csak ez az egy, de ez a legaktuálisabb most), ahol az emberek küzdenek az életükért minden áldott nap kilátástalanul, küldözgetik ki az üzeneteiket twitteren, facebookon, elektronikus médiumok tömkelegén a romok alól és mi mit teszünk? Karácsonyi partikra és téli szünidőre készülünk, súlyos összegeket költünk karácsonyi ajándékokra és olyan étkezésekre, amelyekből egy fél város jól lakhatna. Félreértés ne essék. Nem lelkiismeret-furdalást akarok kelteni az emberekben. Egyfelől nem gondolom, hogy én magam más lennék, mint bárki és abban sem hiszek, hogy valakinek a nézőpontját, értékrendjét másokra kéne erőszakolni. Én magam sem tudom, mit tudnék tenni bárkiért Aleppoban. Ma próbáltam komolyan elgondolkozni ezen, de valahogy az egész gondolatmenet nevetséges kudarcba fulladt. Kínosan nevetséges, hogy banálisabbnál banálisabb megoldásokon túl még csak eszembe se jut semmi, amit tehetnék. Egy ember, a délszláv háború egyik menekültje ma azt nyilatkozta, eddig azt gondolta, ha akkoriban lett volna facebook, twitter, közösségi média, talán tudtak volna tenni valamit, talán valaki segíthetett volna az embereken, a civileken, akik ott pusztultak a háború kellős közepén. Most rendelkezésünkre, az aleppoi lakosság rendelkezésére áll minden ilyen kommunikációs segítség. Igen tudom, biztosan ez is manipulált. De mindegy is. Mert nem segít senki, mivel is segíthetne. Egyszerűen csak nem értem. Nem értem, hogy lehet ennyire szélsőséges a világ. Pedig mi alakítjuk olyanná, amilyen, nem igaz? Legalábbis nekünk kéne. Persze túlságosan sok figyelmet von el a Való Világ századik évadja és a megvásárolandó termékek hosszú sora, és persze tudom vannak olyanok is, akiknek a saját létfenntartásuk is bőven elég megoldandó probléma (és tőlük ezúton elnézésemet is kérem). De akkor sem értem. Ahogyan azt sem értem, hogyan nézhetek rá egy másik emberre és mondhatom azt, hogy fekete, arab, zsidó, német, amerikai, szegény-gazdag, barna-szőke, magas-alacsony és ezen jegyek, jellemzők alapján – a sokszínűség éltetése helyett – megkülönböztetem hátrányosan. Ember. És a „másságát” inkább arra kéne használnom, hogy a saját, mérhetetlenül zárt és korlátozott világomat tágítsam. Hogy az ő kultúrája, tapasztalata, nézetei hozzá tegyenek ahhoz, amit én gondolok, ahogyan élek, amit adni tudok vissza az embereknek és azon keresztül a világnak. Hogy lehet, hogy amikor az egyes embert figyelem (jó én különösen szerencsés vagyok, mert csodálatos emberek vesznek körül), akkor sokszor csak a csodát látom benne, az eredetiséget, a szeretet az erőt és a hitet. De ha a világot szemlélem távolról, akkor ott legtöbbször csak a kegyetlenséget, kapzsiságot és az erőszakot látom. És megszakad a szívem.

Aleppo a napokban:

/Fotó: www.all-en-all.com/

A hétvégén családi ünneplés alkalmából sokan összegyűltünk édesanyámék házában. Az én szobám esett legközelebb a kis lurkók szobájához, ahol aznap este hárman "aluszkáltak". Édesanyám nyitva hagyta a szobájuk ajtaját és felkapcsolta a szomszédos fürdőszoba lámpáját, hogy világosságot adjon nekik az éjszaka sötétjében.

Későn aludtam el és a legmélyebb álmomból ébresztett a legkisebb, amikor az ágyam mellett a nevemen szólított és még mielőtt a szememet kinyithattam volna már fúrta is be magát a takarom alá. Mire megkérdeztem mi baj történt, a cumi egyenletes hangjából tudtam, hogy máris alszik. Figyeltem a pöttöm kis kályha testét magam mellett és eszembe jutott a jógafesztiválon az egyik pszichológus előadása. A pszichedelikus szerek világán túl légzéstechnikával dolgozott emberekkel, és előadásában hosszasan magyarázta, hogy egy ilyen terápia kapcsán az egyik legfontosabb dolog, hogy a terapeuta biztosítja a biztonságos, bizalmi légkört, teret a páciens számára, hogy az egész szeánsz alatt biztonságban érezhesse magát, hogy tudja, bármi történik vele jó helyen van, segítenek neki, nem eshet bántódása. Elmerengtem vajon meddig tart az én energetikai köröm, amelynek védelmében a kis pasi egy pillanat alatt mély álomba szenderült. Talán fél óra telt el, mikor kiderült nem sokáig, egy szőke fej tűnt fel ugyanis a fürdő fényében. Egyedül maradt az ágyban, nem tudott így aludni. Először persze próbáltam meggyőzni, hogy feküdjön vissza, óvatosan kimásztam a cumit cammogi mellől és visszakísértem a nagy ágyba, de csak forgolódott nem jött a szemére álom. Van, akinek a közelség sem elég. Nem tudtam mitévő legyek, hogyan nyugtassam meg, mire felém fordult és lehunyt szemmel csak ennyit mondott: „add a kezed!”. Aprócska ujjaival megragadta a kisujjamat, és egy perc múlva már mélyen szundított. A harmadik gyerkőc már csak reggel érkezett, ő végig aludta az éjszakát egyedül, azt hiszem, hogy csak nem akart kimaradni a nagy ágyban való tobzódásból, egy pillanat alatt mellettem szuszogott ő is.

A gyerekek még tudják. Még érzik, hogy a kapcsolat, a közelség az biztonság, az melegség, bizalom es szeretet. Hogy együtt lenni védelem, nyugalom, boldogság. Évek óta nézem, ahogy cseperednek es megfigyeltem, hogy bár mindig ugyanolyan türelmes es kedves vagyok vagy igyekszem lenni velük, ha feszültebb és fáradtabb napom van, tartják tőlem a távolságot, ha nyugodt és kiegyensúlyozott, egy szó nélkül az ölembe másznak, a nyakamba bújnak, csak úgy megsimogatnak, megpuszilnak. Az ő érzékelőik még tökéletesen működnek. Éjszaka, sötétben, látatlanul is odatalálnak, ahol biztonság van. Néha próbáljuk meg mi is behunyni a szemünket és a szívünk után menni. És higgyük el, hogy nem hagy cserben. Hogy visszavezet az emberek köze. Hogy megmutatja, hogy a közösség, az összetartozás erő. Hogy ebben az erőben rejlik a meleg, a biztonság, a szeretet. Hogy ez nem más, mint maga az élet.

/fotó: cickinmoms.com/

/fotó: www.cavalry.co.nz/ 

Érdekes érzés kerített hatalmába. Rám nem jellemző módon úgy érzem, nem akarok beszélni. Úgy érzem elfogytak a szavak, hogy nincsen miről, hogy minden kimondott szó csak magyarázkodás lenne, csak valami céllal lenne, ami nem fontos, dicsekedni, irigykedni, kibeszélni a félelmeimet, a szorongásaimat, hogy mástól a megnyugtatást, a támogatást várjam, magyarázni egyes helyzeteket addig, amíg megszokottá válik az agyamnak, elfogadhatóvá a szívemnek. Kritikával illetni mást, magamat, okoskodás dolgokról, amiket nem ismerek igazán a megértés csalárd reményében, vagy rosszabb, képzetek gyártása ismeretlen folyamatokról és a hamis, képzelt világról szóló diskurzus, szócséplés nem lényeges dolgokról...néha meg csak azért, mert olyan nehéz olykor a csend két ember között...

De én ezt már nem akarom. Ma nem bírom. Megtartom magamnak. Megbirkózom vele egyedül, szavak nélkül, fegyelmezetten és higgadtan megfigyelve és megválogatva a gondolataimat, az érzelmeimet. Hiszen a nap végén, csak én maradok, magamnak, a magam megnyugtatása, a megértése útján és a szeretése végett. Nem a döntés számít, nem az a lényeg. Belőlem indul minden és bennem is zárul. Namaste.

Az elmúlt pár napban, teljesen akaratlanul, más helyeken, helyzetekben, de nagyon hasonló beszélgetésekbe csöppentem. Kapcsolatok. Emberi kapcsolatok. Párkapcsolatok. Házasság. Persze most mondhatja mindenki, hogy ugyan hiszen mindig minden erről szól és tényleg. Érdekes, hogy valahogy ide lyukadunk ki. Eszembe jut a filmrészlet, Ízek, imák, szerelmek, rögtön az elején, amikor a narrátor elmeséli, hogy az emberek még menekülés közben, egy menekülttáborban is erről beszélnek egy segítségre siető pszichiáternek, kit ismertek meg, az hogy bántotta meg őket, de szerelmesek, nem szerelmesek stb. Szóval az a helyzet, hogy a világban, az életünkben kismillió dolog zajlik, történik, de ami igazán foglalkoztat minket, az igencsak úgy tűnik az, hogy kit szerethetünk és ki szeret viszont.

A beszélgetések szerteágazósága és eltérősége viszont elgondolkoztatott. Valóban ennyire kaotikus lenne most minden? Igencsak. A személyes véleményem, megérzésem az, hogy a családi emberi rendszerek alapjaiban fognak megváltozni, mert egyértelműen látszik, hogy a régi (különben talán 50-100 éves?) minta nem fenntartható. Egyszerűen nem működőképes. De lássuk miben voltak eltérőek a vélemények. Harmincas – hajadon – meggyőződése, hogy a párkapcsolatok, főleg a házasságok legfeljebb egy pár évig tarthatók fent. Hogy annak a gyakorisága, hogy az egyik fél 8-10 – vagy még kevesebb - év után ki-ki tekintget, sőt ki is ugrik a kapcsolatból, elkerülhetetlen. Hogy a dolgok annyira felgyorsultak, hogy az a 8 év talán 25-nek felel meg. Ezzel különben egyet is értek. A világ, az életünk csak pörög és pörög és igen komoly tudatosság kell ahhoz, hogy az időt kicsit lelassítsuk. Szükséges lelassítani, több szempontból is. Leginkább magunk miatt. Leginkább azért, mert ha nem tesszük, elrepül mellettünk. Mert a dolgok megéléséhez idő kell, az nem elég, ha valami csak megtörténik, azt meg is kell élni. Érezni kell, át kell dolgozni. Hagyni, hogy hasson ránk, hogy átjárjon, hogy alakítson. Hogy keletkezzenek vele kapcsolatban érzelmek, azokat megélni és kifejezni.

Visszatérve a beszélgetésekre új helyszín, új partner ezúttal 30-as évei közepén járó srác, párkapcsolatban, egy lurkó apukája. És cinkos szemmel, de teljes őszinteséggel és megelégedettséggel avat be a „titokba” kimondatlanul, amikor közli, hogy arra mindig is nagyon odafigyelt, hogy minden egyes éjszaka otthon a párja mellett hajtsa le a fejét. Bármi történik is, ő hazatalál. „Mert ez az igazán fontos a nőknek, nem?” Kérdezi. Huh, hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Hogy mi az igazán fontos. Túlzott idealizmusnak érzem azt mondani, hogy egy őszinte kapcsolat, ahol a felek átláthatóak a másik számára. Abban az értelemben, hogy teljesen és mindig nyitottak a másik felé, hogy a szövetségesüket, a társukat látják a másikban, nem pedig valakit, aki az ő szórakoztatásukra van, a boldogságukért vagy, hogy ne legyenek egyedül. Időt adnak maguknak és a másiknak is, hogy megismerjék egymást és nem címkézik a másik „jó” vagy „rossz” tulajdonságait, nem elvárással fordulnak felé, hanem kíváncsisággal, elfogadással és szeretettel. Olyannak fogadják el és szeretik egymást, amilyenek. Ahol megosztanak sok mindent egymással, és abba a mindenbe tényleg annyi fér, amennyit mindketten elbírnak. Persze ezt a párt meg is kell találni, és ez feltételez némi önismeretet is, tudnom kell ugyanis ki vagyok én ahhoz, hogy tudjam ki a társam az életben. Ok, érzem, hogy ez a realitásoktól nagyon messze áll és sokan legyintve most csak annyit mondanak: „Jah, persze!” és kinevetnek, mint álmodozó kis fruskát. De tényleg, nem lenne az ilyen kapcsolat értékesebb mindennél?

Aztán ott van a 40-es, sikeres és jóképű kedves srác. Aki, amikor a magánéletéről kérdezem csak annyit mond, elkeserítő, és minden rossz. És aztán viszonylag gyorsan tér rá arra, hogy ha bemegy egy helyre már nem is a nőket, hanem sokkal inkább a gyerekeket nézi, annyira hiányzik az életéből egy (és valószínűleg a család is). És ahogy ezt mondja olyan szomorú, valós fájdalmat hordozó a tekintete, egészen meglep. Ha egy férfi ennyire vágyakozik erre ennyi idősen, gondolhatom egyes lányismerőseim is hogy szenvedhetnek. Végül a szintén 40-es, kétgyerekes, házas srác. Aki kicsit elítélően beszél hasonló korú szingli fiú barátairól, mondván, hogy azért már nem itt kéne tartani, bulikban boros pohárral a kézben csajozgatni, és aki minden évben fogadásokat köt az egyikükkel, hogy karácsonyra bemutat neki egy komoly kapcsolatot. Nevetve meséli, hogy sokadik éve nyer már. Egy buliban beszélgetünk késő este, 11 körül. És feltűnik, hogy nézegeti a körülötte álló nőket, egyre másikra szexuális tartalmú megjegyzést is tesz. Amikor ezt megjegyzem neki, mosolyogva elmormol valamit arról, hogy nyílván a házasságban nem tartható a hűség. De ő nem válik. Szerinte egy „normális” ember tudja értékelni az ilyen kapcsolatokat és nem dobja el. Itt egy rövid megjegyzés. Nem is Ti szoktátok pasik. Azok a nők szokták, akik látnak és éreznek, várnak, reménykednek és végül, amikor hetek és hónapok telnek el és semmi sem változik, elengednek. Elengedik a közös életet, az idilli képet a nem létező családi egységről és fogják a bőröndöt, az 1-2 gyereket és lelépnek. Mert talán mégse az a legfontosabb, hogy otthon hajtsa le a fejét a férfi. Mert lehet, hogy számít a lefekvés előtti 10 óra is. És más mellett találják magukat. Akik megadják azt, amit már hónapok-évek óta hiányolnak. És mondanom se kell, hogy akkor még ők a gonosz mostohák, akik elengedték a család szentségét. És a férfi nyaldossa a sebeit (és most már tényleg büntetlenül és szinte igazoltan mulathatja az idejét fiatal lányokkal, akik igazából nem is érdeklik). Bocsánat, sokkal összetettebb ez a kérdés és két ember kapcsolata annál, hogy bárki felett pálcát törjek, de mostanában több ilyen szakításnak és válásnak voltam tanúja.

Szóval mi az igazság? Miért vagyunk ilyen nagyon-nagyon sokan egyedül. Amikor úgy tűnik mindenki egy szerető társra és egy boldog családra vágyik. És ha vagyunk olyan szerencsések, hogy ez megvalósult miért engedjük, hogy oda vesszen, hogy apró darabokra törjön szét és múljon el, és a gyerekek a manapság annyira elterjedt „patchwork” családokban nőjenek fel. De kérdezhetnék mást is. Ha így nem működik, vajon hogyan működhet? Biztos baj van azzal, hogy változnak ezek a tendenciák is és a társadalmunk 50 vagy 100 év múlva már teljesen más rendszerben fog felépülni? Szerintem csak egy a baj. Hogy annyi a magányos, szomorkás ember. Aki úgy érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Mert az tény, hogy az ember társas lény. Ahogy az egyik srác is mondta, persze az baj, ha valaki jól érzi magát egyedül is, mert azért társ mellett sokkal boldogabb tud lenni az élet, nem igaz? De igen. Együtt jobb. Együtt boldogabb…vagy annak kéne lennie.  

/photo: www.balletforadults.com/

Van, hogy néha filmkockákként látom az életemet. Az épület homlokzatának képe, ahogy sétálok el alatta és ugrálnak az ablakon a fények. A barista srác helyes arca a pult mögött, ahogy bekukkantok a kávézóba. Az édesanya, aki benyújt a babakocsiba egy fél kiflit, a férfi az étterem teraszán a szájához emeli a cigarettát, kezében mobiltelefon. A hajam, ahogy fújja a szél, éppen a szemem elé és bele a számba. Néha a film alatt zene is szól. Olyan amilyet szeretnék. Ha esős, szürke az idő valami lassú, szomorú, vagy mégis inkább vidám táncos, pont azért. Hogy jókedvre derítsen. Vagy egy bossa nova, egy lounge. Megtervezem az útvonalat, vagy csak úgy elindulok, keresztül-kasul a város utcáin. És megyek. Csak megyek és nézelődöm. Gyűjtöm a filmkockákat. És ilyenkor nem tűnik valóságosnak a világ. Úgy látom, ahogy én akarom. Azt gondolok a benne látszó emberekről, helyzetekről, amit akarok. Úgy irányítom a történetüket, ahogy nekem tetszik. Ki tudja, talán tényleg az ami. Ilyenkor olyan a világ, mintha nem is lennék része. Én csak csendben meghúzódom a rések között, csak átsétálok a színfalak mögött. Nem látnak, akik épp összevitatkoznak az utcán, a kissrác sem figyel a homokozóból, csak szórja tovább a homokot a vödörbe. Ha akarom, nem látszom. Szótlanul, láthatatlanul suhanok. De van olyan is, amikor részt veszek benne. Nagy meleg szemekkel nézz rám a copfos kislány a liftben és én visszamosolygok rá. Ettől kicsit zavarba jön és az anyja szoknyáját kezdi rángatni. Útba igazítom a turistákat, akik térképpel a kezükben az utcatáblákat fürkészik. Betérek egy kávéra a sarkon és elbeszélgetek a lánnyal a kávéfőző mellett. Csak vagyok, élek. Eszem, ha megéheztem és kérdezek, ha valami kíváncsivá tesz. Néha anélkül is, csak a beszélgetés kedvéért. Csak a közelség kedvéért. Mert együtt élünk mindannyian itt, ezen a Földön.

/photo: mackenziesebastian.tumblr.com/

Olyan nagyon fárasztó volt ez a pár hét. Alattomosan és észrevétlenül környékezte meg a szívemet, szívta az energiáimat, gyengített le és végül semmisített meg, már nem voltam talpon, amikor felfogtam mi is történik. Talpon? hm. Inkább egy végtelen mély, fekete gödör legalján, ahonnan a napfény már csak pislákolva is alig-alig látszik, majd eltűnt végleg. Voltak percek, amikor azt gondoltam, talán örökre.

Soha életemben nem voltam még így elkeseredve.  Ennyire kétségbe esve. Eltelt két év. Két év telt el. Rengeteg idő, mondhatnánk. De az idő relatív. Ha visszanézek az életemre a gyermekkorom mérhetetlenül hosszúnak tűnik, soha véget nem érő, boldog gondtalan nyárral. A felnőtt évek már kevésbé látszanak eseménydúsnak. A vele töltött idő mégis visszanézve, mintha egy fél életet felölelne. Amióta pedig elment, mintha csak hetek teltek volna el, azok is eseménytelenül. Kicsit olyan, mintha az idő függvénye annak tartalma lenne. Ha tartalmasan telt hosszú, ha üresen, mintha nem is lett volna. De hát, ha körbe nézek a városon, azóta új házak épültek fel és iskolába mennek a barátaim gyerekei. Mégiscsak telik valami. Mégiscsak változik a világ akkor is, ha bennem kicsit megdermedt.

Azt hiszem már hónapok óta vártam az évfordulót. Kíváncsisággal, félelmekkel, reményekkel. Hogy valami történik, hogy valami felszabadul, hogy telik az idő és ezzel értelemszerűen jár a fájdalom múlása, „az idő minden sebet begyógyít”, nem igaz? És valami, ami hozzá köthető. A létezéséhez. Mert néha olyan visszanézve az élet, mint egy álom. Néha elbizonytalanodom, hogy vajon tényleg megtörtént-e, tényleg volt-e egy közös, boldog életünk, de olyan távolinak tűnik, már-már mesebelinek, mintha sose lett volna. Mintha nem létezett volna  ő sem, és az aki én akkor voltam, ő se. Aki pedig azóta vagyok, olyan mint egy árny. Kívülről talán változatlan, de belül háborgó és közben meg csendes, tele a legnagyobb viharokkal és néha benne tátong a légüres tér üressége. És valahol ez a kettő között bújok meg én. Jól megbújok, hogy ne is látsszam. Hogy ne érezzem, hogy ne kelljen újra a része lennem. És mégis reménykedve pislákolok kifelé, egyszer hátha.

Szóval váratlanul ért. Az én hibám volt, mert bár voltak jelek, nem akartam odafigyelni rájuk. Már nem akartam, hogy fájjon, nem akartam tovább gyászolni. Istenem 2 év! Több, mint 700 nap és 700 éj. Egyedül, nélküle. Ennyi idő alatt már hozzá lehet ehhez szokni. De nem lehet. És érdekes, mert ha ugye az idő sem létezik, és ez is csak egy dátum, ha a távozásod napja is, csak egy nap. Azt gondolnád nem más, mint a többi. Csak ugyan olyan nap, mint a többi, bár a rendszerünkben egy meghatározott hónaphoz tartozó és meghatározott számú, száma ugyanaz, mint annak a napénak, amikor elmentél, de csak egy nap. Olyan épp, mint a másik. De nem olyan. Nem tudom, hogy ilyenkor mi történik az emberrel. Hogy van-e ilyenkor jelen valamilyen energia, ami jelen volt azon a napon is, vagy olyan nagyon mélyen, tudat alatt rögzült ez a fájdalmas élmény, hogy ez a lenyomat ilyenkor égő sebként nyílik meg újra, de jött. Jött a fájdalom, az értelmetlenség, a kétségbeesés. Annyiban más volt ez most, hogy váratlan volt, sőt egyenesen talán tiltakoztam is volna ellene, és az ellenállás sose segít. Már nem gyűjtöttem magam mellé a barátok őrző csoportját se, egyedül voltam. Egyedül a hegy tetején, ahol villámok záporoztak és zuhogott rám a ménköves eső, és hiába üvöltöttem, nem tisztultak a fejem körül a felhők. Napokig tartott, amíg újra kitisztult az ég. Én erőtlenül a saját koszomba fetrengve pillantottam meg az első sugarakat ott, ahol egy éjszakával korábban még egészen biztos voltam, hogy sose látom őket újra. Talán már nem is csak azért, mert nem hittem a létezésükben, hanem úgy éreztem, már nincs erőm újra feljutni a felszínre. Már túl mélyre értem, olyan mélyre ahonnan nincs kiút. És akkor, mintha hosszú percek után a víz alól, hirtelen levegő után kapkodtam és teleszívtam a tüdőmet oxigénnel. És rögtön tudtam, hogy most már minden rendben lesz.

Én nem tudom milyenek azok a mentális állapotok, amiket a mi korunk betegségnek definiál, nem tudom milyen depressziósnak lenni, vagy skizofrénnek. De azt hiszem, hogy az a rengeteg dolog, kisebb vagy nagyobb horderejűnek tűnő, ami az életünkben nap, mint nap velünk történik, és ahogyan értékeljük ezeket úgy raktározódnak el valahol bennünk észrevétlenül, mint egy bármikor feltörni vágyó megállíthatatlan gejzír. Olyan észrevétlen lenyomatok ezek, amik megbújnak és a legváratlanabb pillanatban törnek a felszínre. És van, hogy tudjuk irányítani, ami fel-feltör belőlünk, néha pedig már nem. Van valami, amit nem tudunk használni. Az érzéseinket, a benyomásainkat, a szorongásainkat, félelmeinket meg kéne ismernünk. Meg kéne őket válogatnunk úgy, ahogy megválogatjuk a körülöttünk lévő tárgyakat. Az egyik fontos szükségem van rá, a másik viszont csak a helyet foglalja, el kell dobnom. Ez rossz érzéseket kelt bennem, ettől félek. Arra nem megyek. De miért is? Mert ott olyan sötét van, és félek az ismeretlentől. Talán ha ismernénk magunkat, ha tudnánk, hogy mitől félünk, mit szeretünk, milyen tulajdonságaink vannak, mi felé tartunk, akkor az elraktározott puttony kisebbre rúgna. Akkor talán nem lennénk így kiszolgáltatva, saját magunknak, a démonjainknak, a félelmeinknek. Ettől még persze fáj. A hiány fáj. Az értelmetlenség (hogy én nem értem mi miért történik, a tudatlanságom) fáj. De mégis könnyebb lenne így. Békében. Önmagunkkal.

Korán volt még, épp csak elmúlt 5 óra, de már teljesen világos volt. Kiléptem a teraszra és a kora nyári friss reggel fogadott, kellemes 20 fok körüli idő. Leterítettem a matracom, gondosan megtöröltem a talpam és ráléptem. Alapállás, szamasztitihi. De mielőtt összetettem volna a két tenyeremet és lehunytam volna a szememet a nyitó mantra elmormolásához megakadt a szemem a gyönyörű látványon. Nem tudtam levenni róla a szememet. A Balaton nyugodtan, fenségesen tárult elem. Ilyenkor kora nyári hajnalon a tisztasága opálos zöldre festi, elmosódnak a színek ahol a rikító kék éggel ér össze. Csend van. Nem, ez nem a városi csend, ahol a legnyugodtabb órában is hallatszik valahonnan egy elrobogó motor hangja, egy becsukódó ablaké vagy egy csecsemő felsírásáé, ez másfajta csend. Zajok nélküli és mégis hangos. Magába foglalja a fák, növények, bogarak és a víz hangtalan jelenlétet is. Együtt lélegző telített csend ez. Csak állok a közepén és ámulok. Aztán lehunyom a szemem. És mélyítem a légzésemet. Szinte finom a friss levegő, amit beszívok. Annyira különbözik a mindennap érzett városi szmogtól, hogy üdítő táplálék a testemnek, lelkemnek. Ezért jó pár teljes jógalégzést végzek, mielőtt bármilyen mozdulatba kezdenék. Aztán a testem automatikusan mozdul. Elvégzem a napüdvözleteket a felkelő nap sugarai fényében. Arany hidat képeznek a vízen. Muszáj kikandikálnom a gyakorlás zárt szentélyéből annyira csodálatos. Majd visszafordulok. Magamba, magamhoz. És csak megtörténik minden. Hajolok, lépek, hajlítom, nyújtom, tartom. Belélegzem, kifújom. Feszítem és elengedem.