Tudják van az a nap. Az a nap, amikor az ember már az ébresztő óra első pittyenésére, vagy még az előtt egy pillanattal tudja, a zsigereiben érzi, hogy ez nem az a nap. Amikor a mosdóból visszapillant még a sötét hálószobájába és elképzeli, hogy visszabújik a hívogató ágyba, a fejére húzza a takarót, és nemes egyszerűséggel nem kel fel. De persze ez a kép csupán egy álom marad és lassan, reflexszerűen neki kezd a napi rutinnak. Érdekes, hogy ezeken a napokon semmi nem megy. Szóval nem csak arról van szó, hogy rosszul aludtál, fáradt vagy, vagy hogy fáj a fejed, de amúgy a dolgok flottul, mint mindig mennek maguktól. Nem. Az ilyen napokon csőstül jön a baj. Olyan, mintha valaki szórakozna veled. Képletesebben, mint amikor sétálsz egy egyenes pallón, és közben jópofaságból valaki folyamatosan akadályokat gördít eléd. Egy ideig – nem túl sokáig, mert ugye elég rossz passzba keltél – bírod, elugrasz jobbra, elugrasz balra, de a harmadiknál, az ötödiknél legszívesebben toporzékolni lenne kedved és a padlóra dobnád magad, mint a kisgyerek a szupermarketben, ha nem kapja meg az aranyhajú barbie babát. Ma úgy érzem, mintha vizsgáztatnának. Mintha minden egyes apró momentuma a napomnak azért történne meg, hogy teljesen kiborítson. Parkolási nehézségek, értetlenkedés a munkahelyen, váratlanul feltörő megrázó emlékek, egy igazán szar nap. És igen először ideges is lettem, aztán pedig igenis toporzékoltam kicsit, na nem úgy istenigazából, ahogy kellett volna, csak úgy verbálisan, de megtette. Azután viszont valami megváltozott. Picit mintha vártam is volna a következő „csapást”, de meg biztosan nem lepett és egyszerűen csak megadtam magam neki. Nem értékeltem, nem reagáltam rá, csak megéltem, higgadtan és bevallom kicsit szomorkásan, de semmiképp nem idegesen. És a negyediknél elgondolkoztam. Hogy mi ez az egész. Hogy mi történik ilyenkor, és miért érzem azt, hogy nem csak nekem, ma legtöbbünknek pocsék napja van. És eszembe jutott a jógik tanácsa, hogy ne azonosuljunk az érzéseinkkel. Csak figyeljük meg őket, ahogy jönnek és ahogy mennek majd tovább. Nem kell belefolynunk. Legyünk csak tanúi az eseményeknek. És ezt tettem. Lehet, hogy a mai napon nem hozok létre semmi frenetikus dolgot a munkámban, lehet, hogy nem ma végzem el tökéletesen az ászana-gyakorlásomat és talán ma nem történik semmi olyan rendkívüli dolog, ami különösen feldobna, vagy boldoggá tenne. De azt se engedem, hogy az ellenkezője történjen. Mert nincsen baj, ezek a dolgok nem velem történnek, csak körülöttem zajlanak. Én pedig csak élek. Csak csendben és higgadtan teszem a dolgom. És nem hagyom, hogy az események vagy az érzelmek magukkal ragadjanak. Így igazából rengeteget teszek magamért. A nyugalmamért, a lelki békémért. És holnap egy új napra ébredünk. Namasté.

/kép forrása: www.art-spire.com/

Péntek délután van, 40 fokos hőség, augusztus utolsó napjai. A kanapén fekszem és igyekszem eltölteni ezt a fülledt, fojtogató délutánt egyedül, a gondolataim zűrös folyamába zuhanva, visszatartott levegővel, félhomályban.

Felszabadít a gondolat is, hogy újra cigarettázom. Kiülök a teraszra jeges kávéval a kezemben, és csak szívom és fújom a füstöt. Az utcáról még visszhangzik a hét zaja, de én már lecsendesültem.

Most jó így, ebben a fátyol mögötti mélabús, ámde nyugodt órákban, ahol csendben éppen, hogy élek és várok. Várok úgy, mint aki az ítéletére vár, várok valamire, ami el fog jönni – nem tudni mikor – és nem tudni mit hozva magával, örömöt vagy szomorúságot. Egy pillanatra úgy érzem, mindegy is talán. Az élet, a megállíthatatlan gépezet így is úgy is tovább zakatol, mindig lesz más. Csak a bizonytalan, az örök változó a biztos. Mint az évszakok változása, ahogy a teraszra behullanak a száraz falevelek és hűvös a hajnal. Újra eljön a tél, és mindegy, mert utána megint nyár lesz.

Az idő múlása a nagymamámat juttatja eszembe, aki elment. Mindegy milyen hónap jön, vele nem oszthatom meg a régi családi történeteken át kifejtett – magabiztosságba és éles szarkazmusba – rejtett félelmeimet, kérdéseimet. Nézem a Duna vizét, ott nem hullámzik, ahova porai szálltak.

Jön egy üzenet, felkapom a fejem, de ahogy gondoltam, lényegtelen meghívó. Túl sok és túl kevés. Minden abból, ami igazán nem számít és semmi másból…

Rágyújtok újra és jól esik kitárni a magam köré emelt falak ajtait csak egy kis időre és kifújni rajtuk a füstöt.

Várok.

Egész életemben.

Várok valamit, valakit, valakire…

Várok reggel a fogmosás közben, amikor bevásárolok, várok a munkahelyemen és várok akkor is, amikor elutazom. Higgadt figyelem ez a dolgok iránt, amik nem érdekelnek, kutatás a mélyükre, hátha… Olyan, ahogy nézem a fehér függönyt a terasz ajtónál, hogy mozgatja a légmozgás, lassan, komótosan, néha be a szobába, néha pedig ki a teraszra. Áttetsző. Mozog. Egyszer itt van és egyszer ott. Ilyen vagyok én is, libben a testem, valami erő visz előre és hátra, de sehol nincs maradásom. Csak ingadozom ki és be.

Elkábítani lenne jó magam kicsit, vagy elkábít maga a perzselő meleg, ami olyan furcsa melankólikus homállyá alakítja a lakást, a délutánt, az agyamat is.

Mentőautó hangosan szirénázva halad el, felriadok. Vannak olyanok, akikkel történik valami. Fáj valamijük, vagy nevetnek. Barátokkal találkoznak, vagy veszekednek, mint lent az utcán két férfi összevitatkoznak.

Csak bennem állt meg az idő, nem ketyeg tovább. Vár. Jó így. Lemerülök, eltűntem.

Én várok. Várok valami újat, várok valami mást. Várom azt, ami elszomorít, várom, ami boldoggá tesz. Várom a megfoghatatlant, az időtlent, várom a tér nélkülit, az igazit, a valóst, az eget várom, hogy összeérjen a Földdel és a lelkeket, hogy szabadítsanak fel, várom az életet, mert egyszer megszülettem és minden egyes nappal, amit „élek” csak haldoklom. A tisztaságot várom, az átláthatóságot, a csendet és a megértést.

Itt megvárom, a kanapémon, hátha eljön még.

Mindenhez hozzá lehet szokni? Reggel a kollégám osztotta meg a brüsszeli robbantások hírét. Rögtön átolvastam a hírcsatornákat, hogy minél több információt gyűjtsek, de közben egy fura észrevételem támadt. Már nem lepődtem meg és nem szörnyedtem úgy el, mint korábban. Inkább egy olyan, „Brüsszel a következő” érzés volt bennem. És az az érzés, hogy tart, folytatódik a háború. Amely a hétköznapokban olyan, mintha nem is létezne, de a felszín alatt folyik. Folyik a sikátorokban a terroristák között, és nyílván folyik a felderítő egységeknél, a nyomozásokban, a lecsapásoknál. És még inkább jelen van a new yorki, madridi, párizsi, isztambuli stb. és most már brüsszeli áldozatok, a terrorizmus áldozatai családjainak otthonában. Az európai mecsetekben, ahol az imám „szentesíti” ezeket a cselekedeteket. Ez egy alattomos és új típusú háború. És most is, ahogy írok róla érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, hogy a düh elönti az agyamat, szétterjed a testemben, ökölbe szorítja a kezemet. Felfoghatatlan, hogy tehet valaki ilyet, hogy védtelen emberek közé megy egy magára rögzített bombával és felrobbantja magát, meggyilkol ártatlan férfiakat, nőket és gyerekeket. Akik dolgoztak, utaztak, óvodába mentek, éltek. Növekszik a düh bennem és növekszik mindenkiben. És rémisztő belegondolni, hogy ez a düh és a belőle kinövő gyűlölet hova vezet majd, kit vesz célba. Mi következik még. Mert ez a háború nem ér egyhamar véget. És amíg az érdekek azt diktálják, hogy fennmaradjon ez a kölcsönös düh és gyűlölet a kelet és nyugat között megjósolhatatlan, hogy hogyan fog végződni. Csak az energiák és a feszültség növekedése érződik. És hiába imádkozunk békéért, ha a düh elszabadul, nem lesz, aki megállítsa.

Érdekes manapság az emberek szabadsága. Mennyi küzdelem és harc vezetett az elmúlt két évszázadban ahhoz, hogy az emberek kivívják szabadságukat, hogy az egyén, - különösen a nő is - független legyen, anyagilag önálló, tanulhasson, dolgozhasson, részt vehessen a politikában, választható és választó legyen. Hogy megvédjék a javait, értékeit, a rengeteg szabadságjogot, amit kiharcolt magának. De nézzük meg a „modern” ember szabadságát kicsit közelebbről. Valóban szabadok vagyunk? Amikor napi 10-12 órát robotolunk egy munkahelyen azért, hogy kifizessük a számláinkat, amikor azért tanulunk, mert az iskolában, vagy a szüleink elvárják tőlünk, azért sportolunk, hogy a testünk vékony és izmos, a média elvárásainak megfelelő legyen, drága termékeket vásárolunk magunknak azért, mert a tv-reklám ezt üzeni, a társadalmi verseny ezt várja tőlünk, nagyobb tévét, szebb telefont, gyorsabb autót veszünk, külföldre járunk nyaralni, és közben beleszakadunk, hogy megfeleljünk a rengeteg elvárásnak. A közösségi médiában lógunk naphosszat, hogy elhitessünk egy képet a barátainkkal, évek óta nem látott ismerősünkkel, hogy éppen milyen érdekes dolgot csinálunk, olvasunk, nézünk, tapasztalunk, próbáljuk önkifejezésünkben minél egyedibbnek, különlegesnek bemutatni magunkat. És közben vajon megállunk-e egy teljes percre azért, hogy gondolkozzunk? Hogy átgondoljuk, várjunk csak én valóban ezt szeretném csinálni? Szükségem van-e nekem erre? Tényleg érdekel xy, vagy z mit gondol? Megállunk, hogy elgondolkodjunk és megkérdezzük magunktól, valójában kik vagyunk? Mire vágyunk? Olyan sok ember elismerését, figyelmét hajtjuk nap, mint nap, de vajon megállunk-e megfigyelni saját magunkat, vajon fordulunk-e saját magunk felé ezzel az energiával, figyelemmel, megértéssel és szeretettel? Vajon meghalljuk-e mire van szüksége a szervezetünknek, mikor vágyik pihenésre, az újabb túlóra, buli, kirándulás vagy utazás helyett. Mikor vágyik egy kiadós reggelire az unalomig fogyasztott saláta helyett, mikor vágyik friss levegőre a zajos fesztiválok helyett. Mikor vágyik csendre, megnyugvásra, feltöltődésre, magányra. Apropó magány, tudunk egyedül lenni saját magunkkal, órákig-napokig, vagy rohanunk bele tennivalókba, programokba, hogy minden egyes gondolatunk kellőképpen lefoglalt legyen.

A minap egy kedves barátnőm azt mesélte, hogy csak nemrég tanult meg síelni és retteg gyorsan lejönni a pályán. Megkérdeztem ugyan miért kéne száguldoznia. „Jaj tudod, nem szeretném, hogy a többiek mindig rám várjanak”, válaszolta. Így élünk sokan. Állandóan a külső elvárásoknak igyekszünk megfelelni, amelyek lehet, hogy csupán a mi fejünkben léteznek, próbálunk egészségesen táplálkozni, a megerőltető, fárasztó munka után sportolni, csak mert úgy érezzük ez járul hozzá a szép alakunkhoz és az egészségünkhöz, érdekesebbnél érdekesebb programokon részt venni, a legújabb könyveket elolvasni, filmeket megnézni, nehogy lemaradjunk valamiről és csak rohanunk, hogy ezt a rengeteg tennivalót elvégezzük és mindebben az esetek többségében még csak örömünket se leljük. Sőt, néha biztonságunkat, testi épségünket (is) veszélyeztetjük. Hát szabadság ez? Élet ez?

Elvesztettem a szerelmemet. És az elvesztése sok mindenre döbbentett rá az elmúlt másfél év során. Rengeteg dolgot automatikusan változtattam meg az életemben, amiket csak most veszek észre magamon és a gondolkodásomon. Az egyik és legfontosabb ilyen, hogy többet nem alkuszom meg, mert nincs értelme. Mert elvesztegetett idő, mert nem számít mások véleménye. Mert nincsen múlt, tovaszállt és a jövő is olyan bizonytalan. Ezért megeszem a csoki tortát és felveszem a lila ruhát a piros pulóverrel. Ha fáradt vagyok, nem megyek el a többiekkel, mert tudok nemet mondani. Mert a nem egy másik nézőpontból igent jelent, egy sokkal fontosabb igent. Igent jelent annak a lánynak, aki évek óta várja, hogy vele foglalkozzak, hogy ő legyen az első. Ha éhes etessem meg, ha fáradt pihenjek. Hogy ne hagyjam, hogy kihasználják, ne állítson mindig mindenkit maga elé. Hogy szeressék, elsőként én magam, és ismerjem el. Egész eddigi életemben olyan óriás nyomást éreztem. Nyomást, hogy megfeleljek mindenhol és mindenkinek. Hogy jól viselkedjek, tanuljak, dolgozzak. Hogy megszerezzem mindazt, amit úgy éreztem meg kell szereznem. Hogy ne utasítsak vissza senkit, ne bántsak meg senkit. Azt képzeltem az emberek csak akkor fognak szeretni, ha megfelelek az elvárásaiknak. Ha megteszem mindig, amit kérnek tőlem. De az ő halála – tudom, hogy furán hangzik -, felszabadított. Mert nincs tovább. Mert úgy érzem azok után, amit az elvesztésével átéltem, már minden jár nekem. Minden – saját magam által felépített - korlát, gát lehullott körülöttem, elvesztették a jelentőségüket. Olyan sokszor fordultam ki magamból, kerültem annyi kellemetlen helyzetbe, tapasztaltam meg annyi utat és reakciót, és leginkább azt, hogy igazából nincs kellemetlen helyzet, és hogy mindegyik út vezet valahova, hogy leomlottak körülöttem a falak. Már senkinek nem kell megfelelnem. Kaptam egy új életet, egy jolly joker kártyát. És használni fogom. Arra fogom használni, hogy teljes életet éljek. Hogy szabad legyek. Hogy akkor és azt csináljam, amit szeretnék, amire vágyom. Hogy ne kifelé, a környezetem felé éljek, hanem befelé, hogy megismerjem jobban önmagamat, az igazi vágyaimat és ezekért tegyek. Hogy valóban éljek, ne csupán létezzek. Ez is pont olyan, mint annyi minden más, számtalanszor hallottam már ezt a kifejezést, de mintha csak most értettem volna meg a jelentését. És hirtelen felértékelődött minden. A világ megtelt végeláthatatlan lehetőséggel. És én élni kívánok ezekkel a lehetőségekkel. És bocsásson meg a világ, ha ez a mai világszemlélettel nem esik egybe. De inkább változzon meg. És döbbenjen rá saját korlátaira. És szabadítsuk fel önmagunkat. Nem az elvek és a törvények szintjén. Nem egy álságos, manipulatív módon, hanem igaziból. Ébredjünk fel emberek és kezdjünk el élni. Mert egy szempillantás alatt múlik el az életünk, és a holnap tényleg nem garancia. Azzal vagy több, amit magadnak és másoknak őszintén, szívből adsz. Azzal a szeretettel, és odafigyeléssel. A többi csak a cirkusz. Holnap lebontják a díszleteket és a társulat tovább áll.

/kép forrása: www.introvertdear.com/

Hogy milyen is India? India első látásra olyan impulzív, olyan sok, hangos és színes és szagos, olyan mintha agresszíven támadná minden érzékszervedet egyszerre, mintha beléd akarna mászni, meg akarna semmisíteni. Reflexszerűen alakítasz ki egy védőburkot a hirtelen hatások ellen, egy házat ahova vissza-vissza tudsz húzódni, mint egy teknős a sokaság ellen, üveg páncéllal, mert a látványról nem tudod levenni a szemed. Majd napok telnek el, és a köréd emelt fal észrevétlenül, téglánként hullik le minden egyes mosollyal, amivel az itteniek lépten-nyomon megajandékoznak, a boldog integetésével a gyerekeknek, a csípős fűszeres falattal, ami a torkodon lecsúszik és a szikrázó napsugarakkal, ami elől sokszor árnyékot se találsz. És pár hét elteltével rádöbbensz, hogy India végérvényesen beléd költözött. Hogy nem zavar már a harsány léte, hogy nem kapod már fel a fejed a pillanatonként üvöltő dudákra ahogy az se zavar már ha lassítanod kell az utcán mert egy tehén sétál el komótosan előtted. India átitatott. Te magad is felveszed a legszínesebb ruháidat és reggel vidáman köszöntöd a kutyákat, akik hűségesen melléd szegődnek és elkísérnek egy darabon és élvezed, hogy minden házból más-más füstölő illata árad ki. A nyüzsgő fergeteg lassan úgy kebelez be, hogy mégis te leszel több tőle, megtölt energiával élettel és boldogsággal. Megnyugtató harmóniára lelsz a káoszban. Szeretlek India. Köszönöm, hogy ilyen sokat kaptam Tőled. Namaste.

/Maharaja Palotája Mysore-ban/

Izgatott fáradtsággal ugrom ki az ágyból az óra első jelzésére. A konyhába vezet utam, a többiek már gyűlnek az éppen kibugyogó kávé felett. Szótlanul egy mosollyal kivánunk jó reggelt. Kint meg sötét van es kellemes hűvös levegő áramlik be a konyha apró ablakán. A kávé szétárad az ereimben csak pár percet ücsörgök a műanyag széken, lassan indulni kell. Magamra húzom a leggingst es az atlétát, kardigánt veszek es kendőt kötök a nyakamba. Összetekerem a földről a száradó matracot és a törölköző mellé beteszem a táskába. Egyszerre érünk az ajtóhoz, szó nélkül indulunk el. Az utca csendes, már pirkad, a domb mögül a nap sebesen ugrik fel narancssárga színben pompázva, előtte porfelhő sejlik. Ütemesen csendben sétálunk a néptelen utcán, hátunkon a matraccal, a szótlan éjszakával még a szivünkben. Aprócska lépcső vezet Saraswathi shálájához, kacskaringózó sor előtte. Ütemesnek hanzik a kiáltas a shálából amikor egy hely felszabadul: "One more!" hangzik el. Az ajtónál álló ember belép és szélsebesen leteszi a matracát az üres helyre, utána megy csak az öltözőbe. A shála tömve gyakorlókkal. A levegő párás, az uddzsáji légzés morajló ritmusa hallatszik és a hangtalan mozgások némasága töri meg a teret, "one more"! En is belépek. A matracok olyan közel vannak egymáshoz, hogy sokszor átcsúszik egy-egy ászana, érintés, lépés, de zavartalanul gyakorol mindenki tovább. Becsukom a szemem és elmormolom magamban a nyitó mantrát. Érzem ahogy egy izzadságcsepp lassan végiggurul a hátamon. Majd ekam belégzés és elkezdem a gyakorlásomat. Nem tudni hogy a hely teszi-e, vagy maga a guru Saraswathi jelenléte. Hogy az a rengeteg pozitív energia ami a lelkes gyakorlókból árad, akik nemcsak hogy évek óta minden nap odaállnak a matracra, de fél világot szelnek át azért, hogy itt gyakorolhassanak egy-két hónapig. De itt más. Áldott. Oldott. Küzdelmes és mégis diadalmas. Itt megtörténik az ami máshol nem, határok kerülnek átlépésre és korlátok áttörésre akkor is ha néha valaki halkan pityereg a shála egyik szegletéből. A változás olyan intenziv, magával ragadó és lelkesítő, hogy mindenki szárnyakat kap. Én is csak a légzésemre figyelek. Ma lassú és elmélyült, vele megyek én is. A testem követi a ritmusát és könnyedén folyok végig az álló gyakorlatokban, majd lazulok bele a dzsanusirsászanában, súlytalanul lebegek a fejenállásban. Közben minden egyes javítás éppen olyan időben érkezik hozzám és olyan finoman, figyelmesen hogy ez a lendület ne törjön meg. Nem csak perfekcionizmus van benne, hanem törődés, szeretet. A gyakorlás végén elmondom a saját kis imámat is és feltekerem a matracomat. Hálás vagyok. A többiek már lent várnak az óriási kókuszhalom mellől, mindegyikük kezében egy nagy darab, szivószál lóg ki a tetejéből. Rámosolygok az árus srácra és mutatom hogy egyet kérek. Ütögeti kicsit őket a machetával, tudja hogy az édeset szeretem. Kihúzom az izzadt hajambol a gumit, kezemben a kókusz és süt a nap. Boldog vagyok.

4 hónap. Négy hónapja ashtangázom. Hetente igyekszem 3-4 alkalommal gyakorolni, hát ennyire futja az időmből és az erőmből. 4 hónap, több időnek tűnt. Mintha évek óta ezt csinálnám. Karácsony másnapja van és bár holdnap (ilyenkor a hagyomány szerint nincs gyakorlás), én mégis gyakoroltam, mert a következő két napban nem nagyon lesz rá lehetőségem. Fáradt vagyok és feszült és mégis muszáj volt oda állnom gyakorolni, mert egyfelől a testem vágyakozik a jóga után, másfelől feszít az a – nem is tudom – megfelelési kényszer, kötelező erő, az a valami, amitől úgy érzem muszáj gyakorolnom, mert különben nem haladok, mert így sem gyakorolok minden nap, mert mittudomén mi történik, ha kimaradnak napok, esetleg egy hét is a gyakorlásból. Lelkiismeretfurdalás. Szóval odaálltam, pedig ólomsúlyként húzta a föld lefelé a karjaimat, a lábaimat, oldalra dölöngéltem a hegyállásban is, képtelen voltam koncentrálni és odafigyelni a gyakorlásra, amit őszintén bevallom kicsit utáltam is, de csináltam. Lassan, és vánszorogva, össze-vissza kapkodott levegővétellel és elkalandozó elmével, de csináltam. Egyik ászanát a másik után. Közben azon gondolkodva (!!!) van-e ennek az egésznek így egyáltalán értelme. De éreztem, hogy szépen lassan engednek és bemelegednek-nyúlnak az izmaim, ha nem is túl erősen, de megtart a karom, így konstatáltam magamban, valami talán igen. Úgy éreztem a testemet a végtelenségig kínoztam az elmúlt pár hétben, fájt és húzódott, egy-egy gyakorlatot nem is csináltam meg rendesen, mert nyilalló fájdalom volt csak bele menni is. És akkor lassan elérkeztem a levezető gyakorlatokhoz és a fejenálláshoz. A fejenálláshoz, ami olyan nagyon változó gyakorlat nekem. Viszonylag korán meg tudtam csinálni, ezt a különben nem könnyű ászanát, és szerettem, azt is, hogy képes vagyok megcsinálni és azt is, hogy már-már néha éreztem én is azt a meditatív állapotot benne, ahogy egy fejenállásban el lehet engedni mindent és az ember elszakad a gyakorlattól, a testétől és csak úgy lebeg…közben pedig a teste tökéletes biztonsággal áll egyenesen. Ámde az ashtanga gyakorlás óta egyre inkább kihívást jelent a fejenállás. Azt gondoltam azért, mert kifáraszt a sorozat gyakorlása és amire a fejenálláshoz érek annyi erő sincs a karjaimban, hogy a fejemen megtartsanak. Persze azért igyekszem pontosan végezni, de nehézséget okozott sokszor, hogy megtartsam 15 légzésig, úgy éreztem ide-oda himbálózom közben és amióta párszor kigurultam belőle Démoklész kardját éreztem lebegni a fejem (lábaim) felett, és szinte rettegtem, hogy tartani tudom-e a légzések időtartamáig.  Régebben már gyakoroltam a lábak egyenes leengedését és megtartását, majd vissza, de a sorozat végén szinte esélytelen tűnt, hogy ez megvalósuljon. A 15 légzés végeztével megkönnyebbülve estek le a lábaim a földre és nagyot sóhajtva nyúltam el balászanában, huh sikerült, túl vagyok rajta. Szóval visszatérve a mai gyakorláshoz ott volt ez a fáradt test, ez a végig szenvedett sorozat és az előttem álló fejenállás. És egyszer csak átvillant az agyamon valami könnyedség. Valahogy azt éreztem nincs erőm feszíteni magam, csak felmegyek a fejenállásban és a karjaim könnyeden megtartanak, mintha nem is lenne súly rajtuk. És miközben ez a gondolatmenet átsuhant az agyamon és közben a testem követte a gondolatot pont ez is történt. Játszi könnyedséggel, mint régen álltam bele a fejenállásba és mintha nem lenne súlya a testemnek tartottam magam a szükséges légzésig. Utána lazán leengedtem a lábaimat egyenesen párhuzamosan a talajjal, majd pár légzés után vissza fel. Végül leborultam balászanába. És akkor ott belém villant. Hogy mennyire merev vagyok. Hogy szabályszerűen járok le mysore-ra, mintha elő lenne írva nem is mindig élvezetből, hanem sokszor kötelezettségből és erőltetem az ászanákat, mert úgy érzem már előrébb kellene tartanom, már szebben kéne végeznem, helyesebben lélegeznem és erősebben megtartanom és feszítek mindent. Görcsösen. És akkor eltávolodtam a matractól és rátekintettem az életemre. Ahol ugyanez a görcsösség mutatkozik. Magam által kreált előírás szerinti napok-hetek-hónapok. Megszerkesztett étrend, tevékenységek, pontos munka, jóga. Korai lefekvés, szigorúan 8 óra alvás. Figyelni a családra, a barátokra. Észben tartani az ünnepeiket, a gyerekeiknek az egészségügyi állapotát, lelki vívódásaikat. Odafigyelni rájuk és támogatást nyújtani. Vége láthatatlan szabályok. Én pedig beléjük gabalyodva. És minél jobban ki szeretnék mászni a hálójukból, annál jobban belegabalyodok.

De én szeretem ezt. Szeretem a jógát, és szeretem az előrelátható és szervezett életemet, szeretem a családomat és a barátaimat. De mégis szeretném, ha lejjebb tudnám engedni néha egy kicsit a feszes vállaimat, ha nem érezném úgy, hogy behúzva tartom a hasamat akkor is, amikor lélegzem, hogy ellazuljanak az izmok a lábaimban és kisimuljon a homlokomon a bőr. Hogy békesség és nyugalom vegyen körül. Mindig. Mert nyilván a mai csak egy rossz nap. „This too shall pass.” És a jóga is tanít a hajlékonyságra és a rugalmasságra. És addig is most pihenni fogok. És ha nem akarok felkelni egy nap az ágyból, hát nem kelek fel. És ha egyedül akarok lenni, egyedül leszek. És ha nem gyakorolok egy hétig, hát nem fogok. Csak élek… csak élek…

 /kép forrása: lululemon.com/

Visszanéztem az elmúlt évre és nem láttam mást, csak a fájdalmat, ami még mindig megmételyezte a napjaimat, az erőfeszítéseket, a munkát, ami olybá tűnt semmi eredménnyel nem kecsegtet és reménytelennek, kilátástalannak tűnt minden. Elfáradtam. Nem akartam kibújni az ágyból, nem akartam folytatni. Azt akartam legyen vége, múljon el ez az érzés, a kétségbeesés, a tehetetlenség és a fájdalom érzése. Órák teltek el így. Zenét hallgattam, de nem segített, filmet próbáltam nézni, de az sem kötött le, ebédet főztem, de az étel sem esett jól. És akkor érkezett egy üzenet a telefonomra. Egy nem túl hosszú, de annál tartalmasabb pár sor egy baráttól, akivel a véletlen hozott össze idén egy messzi szigeten, egy nyaralás alatt, és akinek ezek az évek – bár más okokból kifolyólag – szintén nagyon nehézre sikerültek.

Májusban úgy döntöttem, hogy csatlakozom egy jóga elvonuláshoz egy messzi napfényes szigeten. Szerettem volna kicsit egyedül lenni, egy kicsit megváltoztatni a környezetemet és jó ötletnek tűnt ezt egy megbízható, hozzám valószínűleg hasonszőrű emberek társaságában tölteni, akik szintén jógáznak, odafigyelnek a testükre, az étkezésükre, a lelkükre. Találtam több ilyen elvonulást a neten, de egy volt, ami igazán felkeltette a figyelmemet. Egy fiatal a 40-es évei elején járható amerikai, de jó ideje Hollandiában élő nő volt a szervezője egy másik, főként Costa Ricán élő hippi jógatanárral. Utánuk olvastam a neten és megfogott az egyébként teljesen ellentétes, de lebilincselő személyiségük. Elkezdtem levelezni az általuk vezetett jógaiskola asszisztensével Marjoleinnel (gyönyörű név, nem igaz?), akinél kedvesebb emberrel nem nagyon találkoztam eddigi életem során. Így hát jelentkeztem. És bár teljesen egyedül, de vidáman szálltam fel a repülőre hátamon a jóga matracommal és vágtam bele ebbe a kalandba, mert éreztem és tudtam, hogy ez az amire szükségem van. És nem csalódtam. A gyönyörű házban olyan 15-en lehettünk és az oktatók. Főként 30-40-es nők és csupán két férfi, hollandok, angolok, lengyelek, spanyolok. Már a bemutatkozáskor világossá vált, hogy rendkívüli csapat gyűlt össze ezen a csodálatos helyen, mindenki bár kisebb-nagyobb problémákkal küzdött az életében, nyitottan és őszintén fordult a többiek felé. Megosztotta a nehézségeit és meghallgatta a másét, magáért, de ugyanakkor támogatóként is jelen volt. Ilyen nagy nyitottságot és szeretetet ritkán érez az ember, főleg egy olyan közösségben, ahol egyesek alig ismerték egymást, míg mások teljesen ismeretlenek voltak egymás számára. Egy hetet töltöttünk együtt, jógáztunk és hol egyedül, hol csapatokba verődve felfedeztük a sziget gyönyörű helyeit. Közös étkezésekkel, pihenéssel, hosszú, meglepően nyílt és őszinte beszélgetésekkel teltek a napok, és amikor elbúcsúztunk, tudtam és éreztem, hogy mindaz, amit ez alatt az egy hét alatt magamba szívtam, nem csak a levegő, a napsütés, a tenger sós illata, de a szeretet, az odafigyelés és törődés, amit ezektől a vad idegen emberektől kaptam sokáig támogat majd tovább. A facebook csodálatos abból a szempontból, hogy máig tudom ki merre jár, kivel mi történik a nagyvilágban, így sosem vesztjük egymást igazán szem elől. De Marcoval a kapcsolat szorosabban fennmaradt. Ha nem lett volna elég, hogy pár éve egy súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, a házassága is igen megromlott az elmúlt időben, és ez az év fordulópontot jelentett sok szempontból az életében. Nem szakadt meg közöttünk a kapcsolat akkor sem, amikor hazaértünk, mindig érdeklődtünk a másik felől, havonta legalább egyszer üzenetet váltottunk. Több ezer kilométer távolságban párhuzamosan alakult sok dolog az életünkben, hasonló nehézségekkel és érzésekkel kerültünk szembe más országokban, más életkorban és élethelyzetben, más körülmények között. És az érdeklődés mégis valós volt, a szavak pedig támogatóak.

Az üzenetet ezen a délutánon is Marco küldte. Leírta milyen sokat jelentett neki az utazás, megköszönte a türelmemet, hogy meghallgattam a történeteit, a támogatásomat, amit nehéz napjain nyújtottam egy olyan időszakában az életének, ami visszanézve úgy tűnik igazi fordulópontot jelentett. Szeretetet és boldogságot kívánt nekem az új évben. Néha az egyszerű szavak milyen nagyon sokat tudnak jelenteni. Olvastam az üzenetét és könnyek gurultak végig az arcomon. És akkor rájöttem, hogy ez a lényeg. Az a sok dolog, ami olyan nagyon látható napközben, az elvégzett munka, a tárgyak, amik körülvesznek, a környezeted, ezek mind csak a színfalak. A lényeg – ami szabad szemmel nem látható sokszor - mögötte zajlik. A szavak, pillantások, érintések, az odafigyelés amivel a másik ember felé fordulsz, a szereteted és a támogatásod ott bújik meg, a színfalak között. Egy pár őszinte szó, amivel megnyugtatod, vagy megerősíted őt, vagy csak némán ülsz, és hallgatod. Sokszor elég csak a jelenléted is, egy gesztus, egy mosoly. Mert MI vagyunk a lényeg. Az EMBER a lényeg. 

És ekkor már visszatekintve az évre nem a rengeteg akadályt és kilátástalanságot, hanem a szeretteim, barátaim mosolyát láttam és a szavaikat hallottam. Eszembe jutottak azok az esték, ahol nem tudtuk abbahagyni a nevetést és azok is, ahol velem együtt sírtak. Azok a pillanatok, ahol én tudtam a fájdalmukon enyhíteni egy-két szóval vagy egy hosszú öleléssel, ahogyan az is, amikor engem nem eresztettek egy ölelésből. Hogy tanácsért fordultam hozzájuk, vagy ők kérték ki valamiben az én véleményemet. Emlékszem ugyanúgy az aggódó pillantásokra, ahogyan a megkönnyebbült tekintetekre. A gyerekekre, akik a nyakamba ugrottak, a finom puszijukra az arcomon. Ez számít, ez az, ami fontos. A szeretet és odafigyelés, amit megosztunk egymással, a befolyás és hatás, amit egymásra gyakorolunk. Az élet, amit KÖZÖSEN EGYÜTT és nem egyedül élünk. Hálás vagyok érte. Köszönöm Nektek. Boldog Új Évet Mindenkinek, Emberek.  

Reggelente a Honvéd utcán suhannék végig, ha engedné a felgyülemlett kocsisor, így csak lassan csordogálok a Kossuth tér felé, akad időm nézelődni. A Markó sarkán tataroznak egy nagy, fenséges bérházat, alig várom már, hogy mi bukkan majd elő az elszürkült falak alól, a város elrejtett csodálatos házai a felújítás során így szoktak újra pompás formájukban elénk tárulni. Szóval az ódon ház fel van állványozva rendesen, körülötte sittes zsákok, szerszámok, kosz-por és egy nagy betonkeverő.

Az emberek rutinok alapján élnek. Legtöbben időre járnak dolgozni, a gyerekért, aerobic órára, de még futni is ugyanakkor szeretnek, szóval így történhet meg az, hogy bár reggelente átszelem a fél várost, sokszor ugyanazokat – a számomra ismeretlen – embereket látom a megállókban, sarkokon, autókban. Így lehetséges az is, hogy a nagy betonkeverő előtt ilyentájt egy kis kék sapkás, 3 év körüli kisfiúra leszek figyelmes, ott áll megkövülten. Mindig ugyanabban az időpontban, útban biztosan az ovi felé. Csak áll, mint a cövek, egyik keze nyújtva, végén az anya, aki türelmesen áll és várja, hogy a kisfiú megunja a betonkeverő nézését. De nem tűnik úgy, mint aki unná. Csak áll, földbe gyökerezett lábakkal és mozdulatlanul, komoly tekintettel mereven nézi, ahogy a bácsi lapátolja bele a cementet és csak forog és forog a szerkezet, sose áll meg.

Emlékszem, hogy el tudtam merülni a pillanatban én is gyerekkoromban. Hogy milyen hosszúnak tűnt egy-egy perc, amikor belefolytunk a játékba, a napsütésbe, hogy nem is létezett olyan, hogy idő, csak az ébredés és a lefekvés közötti, számtalan csodát rejtő mozgalmas téregység, a helyszínek folyamatos változása, az étkezések egymást követő sorrendje, végül pedig megannyi kaland után a könyörgés még egy kis lopott nem, nem időért, hanem ébrenlétért, együttlétért, életért. Emlékszem, hogy gyerekkoromban is imádtam figyelni az embereket. Csak ültem a hinta korlátján, vagy a csúszda tetején és néztem mi történik körülöttem. Figyeltem a gyerekek gesztusait, a cselekedeteiket, az arcukat, ahogy mosolyra gördült a szájuk vagy a szemüket, ahogy megjelent az elkeseredés hulláma a remegő szemhéjakon és végül egy zokogó, könnyeket hullajtó, taknyot folyató hangos hisztibe törtek ki. Ahogy egymással játszottak, megérintették egymást, a motivációkat, ahogy lehetett látni már előre a szándékot, a kedves kislányt, aki megkörnyékezte a két fiút, akikkel játszani szeretett volna, vagy a két fiút, akik hátat fordítottak neki és nem adtak a játékukból. Ma, bár kevesebb az időm, még mindig szeretem nézni az embereket. A testek mozgását, a gesztikulációt, a pillantásokat és érintéseket, amik sokkal többet elárulnak, mint a szavak maguk, amik elhangzanak.

Nem tudom meddig áll az óriás betonkeverő előtt a kisfiú, a sor ugyanis tovább araszol és én is gurulok a munkahelyem felé. De elképzelem, milyen jövő vár rá. Vajon építész lesz majd, esetleg bonyolult szerkezeteket fog kitalálni, megszerkeszteni, felépíteni? Vagy idővel elfelejti a nagy betonkeverőt és választ magának egy egészen más hivatást, orvos lesz, fizikus? Egy biztos, én megszerettem őt. Ahogy olyan elhivatottan, olyan fegyelmezetten és komolyan csak áll és figyel. Kívül az időn, egy másik dimenzióban, mozdulatlanul. Benne pedig az élet rejtette lehetőségek végtelensége. És néha én is csak állnék és nézném hosszasan őt… ahogy nézi a betonkeverőt.

/a kép illusztráció! forrása: parenting.allwomenstalk.com/

Nem tudom, hogyan működik, csak azt tudom, hogy darabokra szakít szét és rendez vissza még tökéletesebbre egy időben. Hogy a tudatom alatt hat úgy, mint ahogy egy gyümölcs érik, kívülről csak a perzselő néha kellemetlen érzést érzem, küzdök az elemekkel, ér napfény, eső és szélvihar is, míg belül szépen lassan minden átalakul és megérik, édessé és teljessé válik, eléri létezésének örök célját. A matracon nem létezik más, megszűnik a külvilág, a világ bennem ragad. És kapcsolat jön létre saját magam és ez a belső világ között, eggyé válok. A gyakorlás alatt erősnek érzem magam, a testem és a lelkem egységet alkot, tökéletes összhangban működik. Figyelmemet pedig minden egyes izmomra, sejtemre irányítom, ami dolgozik, segít és támogat, hogy a gyakorlatot végrehajtsam. Lélegzem, és a beáramló oxigénen nem az agyammal tudom, hanem minden egyes porcikámmal érzem, hogy táplál, életben tart, ahogyan érzem a kilégzéskor a fáradt gőz távozását és azt, hogy erre a szervezetemnek már nincs szüksége. Nem tudom, hogy működik, csak kimozgom, kiizzadom, nyújtom, hajlítom magamból a gyengeséget, a félelmet, a fáradtságot és a szomorúságot. És magamba szívom az erőt, az egészséget, reményt és a boldogságot. És megnyugszom. A világ egy időre újra csodálatos hely lesz és szeretnivaló benne minden élőlény. Akik felé szeretettel és türelemmel tudok fordulni. Elfogadással és megértéssel. És már nem akarom, nem várom, hogy boldoggá tegyenek, mert a boldogság belém költözik és meg szeretném osztani mindenkivel. Nem kérek, adok. Hát ezt teszi a jóga. Velem. A többi szóba nem önthető.

/kép forrása: www.etsy.com/