Hunyorgás a Napba

2019/05/29. - írta: Huber Zsuzsi

Pár héttel ezelőtt megjelent az első igazi ránc az arcomon. Mondhatná persze más, hogy ugyan már volt ott korábban is, de nekem azok csak hangulati gyűrődések, elmúló rosszkedv jelei voltak, nem jellegzetesek, szinte észre se vettem őket. De ez, ez az igazi ránc most más. Már látom, hogy ő végig fogja kísérni az egész életemet. Alattomosan, somfordálva lépett az életembe, nem mutatta mindig magát, egy ideig csak a rövidre sikeredett éjszakák után, vagy egy-egy igazán munkás nap végén jelent meg szinte észrevehetetlenül, de most már mondhatom, hogy bár vissza-visszatérően, állandó részese, lenyomata és vászna az arcomnak, kendőzetlenül az életemnek. Ezért ma odaálltam a tükör elé, egész közel, hogy megfigyelhessem. Honnan indul, hová tart, milyen mélyek az árkai. Hogy közelebb engedjem magamhoz. Percek teltek így el, csendben. Amíg vizsgáltam és közben szépen lassan ahogy beengedtem a gondolataimba, elfogadtam a létezését. A bal szemem alatt, igen csekély lejtéssel tart lefelé az orcám felé, de ott mintha kicsit elágazna, aztán mégis inkább - most még – egyszer csak megszűnik. Jól látható, helyet, teret és jelentőséget parancsoló. Egyedül van, - szegény ő és szerencsés én -, asszimetrikus, a másik szemem alatt se híre se hamva hasonlónak. Nézegetem és közben vizsgálom a feltörő érzelmeimet vele kapcsolatban. Mit jelent nekem ez a ránc, hogy érzem magam tőle, vele? Gondolatok suhannak át az agyamon, értelemszerűen az évek, az öregedés, az elmúlás gondolatai, de ezek nem ragadnak meg. Nézem a ráncom, és nem a koromra gondolok. Sokkal inkább az életemre. Arra gondolok vajon milyen események történtek amik milliméterről-milliméterre alakították ki őt. Csak rosszak, vagy a boldog pillanatok is járnak ilyen következménnyel? Úgy összegzem magamban, hogy minden bizonnyal mindenféle. Hogy talán minden könny, minden düh, minden szomorúság éppúgy, mint minden mosoly, minden kacaj, minden éjszakába nyúló hosszú-hosszú beszélgetés. Milyen jó, hogy ilyen ráncom lehet, gondolom, mert tanúja annak mennyi dolgot láttam, éreztem, tapasztaltam az életemben, mennyi minden tükröződik ki arra a sík, vagy már nem is annyira sík felületre ami először és leggyakrabban érintkezik a külvilággal, ami pajzsként véd mindig és viseli a hideget-meleget, örömöt-boldogságot. Amin lecsörög a könny, de rángatózik a nevetéstől. A ráncom nem pontok a mondat végén, a ráncom egy felkiáltójel! Bulikban töltött éjszakákon éneklő, távoli világokon csendben megbúvó, szemlélődő, csodákat magamba szívó, gyerekekkel a kertben szaladó, hintázó, szeretteimet ölelő jelző. És összeveszések, átzokogott éjszakák szemtanúja és dolgos munkanapoké, és hosszú-hosszú beszélgetéseké is, talán több száz pohár boré. A hunyorgás a Napba. A hópihék fagyos lehellete. Ezek az élmények táplálták, ezeknek a talaján nőtt ki. Szépen lassan, de biztosan, hogy aztán ott virítson a bal orcám felett kitartóan. És jól van ez így, már nem is bánt. Mert a múltra emlékeztet és a jelenre, minden áldott nap arra, hogy mi az ami fontos. Hogy élni jó. Mindegy hogy csinálod, mindegy hány a ráncod.

img_1306_1.JPG

/kép: hipsterfashion.net/

 

Szólj hozzá!

Gyere, olvass nekem életet.

2018/11/18. - írta: Huber Zsuzsi

img_8040.jpg

/fotó: www.pinterest.com/

Ülök a napfényes nappalim kényelmes kanapéján elnyújtózva, kezemben egy könyvvel, a sokadik kávé illata lengi be a levegőt, nem messze tőlem a kis asztalon gőzölög. A végtelen, nyugalmas idillben olvasok sorsokról, életekről, amelyek 100-200 oldal leforgása alatt jutnak el a szülőszobától a sírig, megtöltve ezeket az oldalakat gyönyörű boldog percekkel éppúgy, mint mérhetetlen szomorúsággal, fájdalommal és kétségbeeséssel. Ahogy olvasom, a lelkem hol röpköd a testem felett, hol könnyeket csal a szemembe a történet.
Mindig is imádtam a családregényeket. A könyveket, amik az emberek valós, mindennapi életet írjak le a maguk teljességében, nyersességében. Amikről azt gondolnánk különleges történetek, és közben rádöbbenünk, mindennapiak. Minden egyes élet hasonló akkor is, ha talán nem ível határokon át, vagy él meg háborúkat, jelentősnek vélt történelmi pillanatokat. De mindegyikben jut bőven boldogságból, örömből ugyanúgy, mint csalódásból, fájdalomból. Mindenkit ér veszteség, érzi magát a világ legszerencsésebb, néha pedig a legszerencsétlenebb emberének. Vannak rá hatással más életek, tőle független események, és ő maga is hatással van a környezetére, a szerettei, sőt mások életére is. Egy regény azért fantasztikus, mert egy megfelelő távolságból tudja ezeket az életeket, az azokat szövő szálakat bemutatni. És azért is, mert rádöbbensz, hogy egy-egy szövevényes történet valóban nem hosszabb, mint 50-100 oldal egy könyvben, 70-90 év az időben. Szorongató, mert kívülről rátekintve így olyan érzékelhetővé válik mennyire törékeny és rövid is mindez, hogy mennyire gyorsan inal el, ér véget, hogy a megélése során hozott döntések milyen horderővel bírnak, és hogy mik azok a dolgok, érzések, amik valóban fontosak. Hogy mennyire más az életet élni a mindennapokban, és milyen visszatekinteni rá akár 40-50 év távlatában, amely idő amúgy szempillantás alatt telik el.
Szerencse vagy átok, én annyira el tudok érzelmileg merülni ezekben a történetekben, hogy szinte filmként nézem végig az oldalakon történteket, boldog vagyok, amikor jó dolog történik a szereplőkkel és megsiratom amikor szomorúság éri őket. És amikor leteszem a könyvet, elmerengek. Hiányolom a szeretteimet magam körül, és türelmetlenül vágyom azoknak az álmoknak/vágyaknak a megvalósítására, amiket közösen hozunk majd létre. Azoknak a perceknek a megélésére, amit együtt töltünk. Amikre sokszor a dolgos munkanapokban nem jut elég idő, talán nincs rájuk elég figyelem. Milyen elpocsékolt és felesleges tevékenységnek tűnik mindaz, amivel ezeket a napokat néha töltjük. Az idő, amikor távol vagyunk. A szavak, amik nem támogatóak vagy szeretőek, hanem türelmetlenek, kötekedők. Itt ülök a nappalimban és az emberek, akik kiteljesítik az életemmel saját magamat is, a világ különböző pontjain vannak éppen. Más kontinenseken, távoli országokban, városokban, vagy akár csak pár utcával arrébb. Van, akivel hónapok óta talán nem is beszéltem. Ha mégis magamra gondolok, tudom és érzem az egységet velük is. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges megélni ezt az egységet és hiányt egy időben, talán lehetetlen is, hogy mindazt, amit érzek szavakba öntsem. Csak azt tudom, hogy mindannyiunkat ezernyi szeretet nyaláb köt össze, és hogy az én történetem, az én életem ezeken a hálózatokon keresztül rajzolódik ki. Hogy a háttér, a környezet valóban csak díszlet. Az élet pedig nem más, mint az ezekben a nyalábokban létező örök energia, pulzálás, szeretet.

Szólj hozzá!

a MA

2018/10/04. - írta: Huber Zsuzsi

Ma középen állok. Éppen középen. A múltam és a jövőm között. Talán minden nap itt állunk, a mostban. Mégis, általában nem olyan éles a kép, mint amilyen ma. A tegnap utánam nyúl, érzem, ahogy még végig simítja a hátamat, miközben elhagyni készülök, lassan elhagyni végleg. És kicsit előrébb, már látom ott vár a jövő.

A ma különleges, ma kettőjük között ragadok. És ebben a térben mindkettő hat rám. Megrohamoznak váratlanabbnál váratlanabb és kusza érzések. Fojtogat a sírás és olyan nehezen veszem a levegőt. Zsong a fejem a rengeteg gondolattól, amik olyan gyorsan suhannak át az agyamon, hogy nem is olvasom őket, csak mint egy forgalmas autópályán, haladnak minden irányban nagy sebességgel keresztbe-kasul. Mintha bárhova meg kéne érkezniük, mintha lenne értelmük, céljuk. Pedig nincsen. Talán az egyetlen oka a létezésüknek is csak az, hogy megszületnek majd elhalnak, de míg ez meg nem történik, nem nyerhetek felszabadulást. Érzem, hogy amikor az utolsó is elcsendesedik majd, mikor kitisztul a lét, akkor leszek újra szabad. Akkor elhagyhatom a mai napot, elhagyhatom ezt a teret. És léphetek tovább feléd. Feléd, aki nem csupán egy ember vagy, hanem vágyak, tervek, lehetőségek tárháza, és érzéseké, amik felém áradnak, érzéseké amiket én közvetítek.

De most még csak félénken pillantok arra, mielőtt lehunyom a szemem. Lehunyom és lemerülök a mába.

 

 

Szólj hozzá!

Játék

2018/08/06. - írta: Huber Zsuzsi

Szeretem a nyarakat, amikor
Zöldell a sok lélegző levél és
Olyan könnyű a lét,
Mintha mosolyba borulna minden.
Orromban érzem a perzselő napfényt és
Ragyogva villongnak a tárgyak
Úton és térben.
S te magad is csak lebegsz, mint egy gyenge
Ágon zengő apró kis cinege.
Göcsörtös szívek gyógyírja te.

                ***

Szólok hozzád ezerféleképpen
Zajt csapok, hogy érezz újra
Engem, de túl sűrű a lét, és
Rekedtes hangom nem ér már el.
Eleinte bántott, majd beletörődtem,hogy
Te magadat, én magamat jobban féltem és
Léket közénk ez vet végleg.
Emlék marad csak minden
Közösség veled egy lélekben. 

                ***

Hónapot újabb hó követ és az
Idő úgy szalad el, 
Árnyat vet rám a reggel
Nem akartam, de felkelt megint oh
Yeah.
Zavaró fények, mint apró stroboszkóp
Orrodon cikáznak és már csak a 
Lét, csak az kell.

Szólj hozzá!

Torlódunk...

2018/06/26. - írta: Huber Zsuzsi

Mostanában nagyon izgalmas tanulmányaim vannak (különben tényleg azok, csak nyáron miért is kell tanulni?!) és az egyik könyvben olvastam a torlódó társadalom problematikájáról. Szóval arról van szó, hogy az ideológiai, politikai, gazdasági stb. rendszer, a környezet már mind meghaladott egy bizonyos kort, fejlődési szintet, a társadalom rétegei mégis mindezt figyelmen kívül hagyva változatlanok maradtak. Ma rosszkedvűen ébredtem egy túlságosan valóságos álom után (van olyan álom ami nem az?) és ez a példa jutott eszembe. Úgy hordom magamban az elmúlt életek, kapcsolatok, rossz - és jó - tapasztalatok fájdalmát, mint ahogyan a torlódó társadalmak ragaszkodnak valamihez, ami már nincs jelen, nem a valóság, nem határoz meg vagy inkább nem kéne, hogy meghatározzon. Vajon miért vagyunk mi emberek ennyire érzékenyek, miért cipelünk ezer és ezer apró kicsi bántást, nagy szerelmeket, hiányt. Miért olyan nehéz mindezt elengednünk, a kudarcokon vagy épp a szép pillanatokon tovább lépnünk. Hova raktározódik el ez a sok sóhaj végén ott ragadt görcs, milyen mélységekkel bír a szívünk medre. És miért állunk ellen, miért szabunk gátat a változásnak, a fejlődésnek, a továbblépésnek még akkor is, ha a fejünk felett a körülmények már réges-régen megváltoztak, azok az emberek, akikhez ezek az érzelmek fűztek minket már réges-régóta nem részei az életünknek. És ami a legfontosabb, hogyan váljunk meg ezektől az érzelmektől, egyáltalán meg kell válni tőlük? Nem lehetséges átalakítani őket úgy, mint például az elektromosságot, hogy maradjak a tankönyvi példánál, hogyan lesz a halálos feszültségből végül egy tökéletesen világító égő, amitől fénybe borul a szoba? Talán sokféle recept létezik, és az is igaz, hogy nincs rá recept. Előbb-utóbb ha hagyjuk, megszokjuk az új körülményeket és eltompulnak bennünk ezek az érzelmek. Rájuk tevődnek újak, torlódnak így is. Én meg csak állok, szemlélem ezt az aprócska emberi testet amiben élek, és ámulok, hogyan bírja el mindezt.

 

b4135f53c6dffc9c0fbbf6c261cc44bc.jpg

/kép: www.pinterest.com/

1 komment

Mama

2018/05/06. - írta: Huber Zsuzsi

image_3.jpeg

Egy pillanat, egy pillantás. Ülök az ügyeleten a kezelő ágyon, félmeztelenül, beesett vállakkal, üres tekintettel, kezemből vérnyomásmérő lóg. Velem szemben az asztal mellett ülő szívélyes idős orvos kérdésére elmondom, hogy egy nappal ezelőtt a párom motorbalesetben meghalt. Szinte hallani lehet a meghökkenés, a lesújtó hír becsapódását, ahogy a szavak elhagyják a számat, a lélegzet megakad mindenki torkán a szobában. Megváltozik a sűrűsége a levegőnek, a hangok, a fények eltorzulnak, egy másik világba kerülünk. Egy néma, megdermedt világba. Csak én szuszogok tovább, az életért küzdő, de csak automatikus, gyenge lélegzetvételek ezek. És akkor rád nézek, rád, aki a szoba sarkában egy félrehúzott széken ülsz, mert hiába vagyok 33 éves felnőtt, itt őrzöl mégis. És amikor látom a tekinteted, hirtelen feleszmélek. Hirtelen beélesedik a világ, megkongatják a kolompot. Megijedek, belém nyilall az aggodalom. Mert bár Te vagy a legerősebb ember a világon, akit ismerek, most mégis attól félek, ez kifog rajtad. Bármi történhet veled az életben, lerázod magadról, de azt, hogy engem így láss, talán nem éled túl. Megsemmisültél.

Később ez is – a rengeteg tőled tanult dolog mellett - ahhoz segít hozzá, hogy összekapjam magam. Mert Te mindig erős voltál, akár egy masszív vár. Okos, szorgalmas, kitartó. Tele életörömmel, optimizmussal és bizalommal. És mérhetetlen szeretettel. Arra tanítottál, hogy ez a világ a játszóterünk. Ahol bár keményen kell dolgoznunk, de bármit elérhetünk. Arra tanítottál, hogy képesek vagyunk mindenre, legyen szó egy kazán újratöltéséről, vagy egy üzleti befektetésről. Hogy ha mindig másra várnánk, nem történne semmi, ezért jobb csinálni. Arra, hogy bátornak lenni mindig megéri, hogy menni kell előre, mert mindegy hányszor bukunk el, mindig fel lehet, fel kell állni. Arra, hogy legyünk éberek, hogy gondolkozzunk önállóan, és minden egyes előrelépés során az egyik szemünket tartsuk a hátunk mögött. Nem csak azért, hogy védjük a hátsónkat, de azért is, hogy nincs e valaki, akit magunk mellé emelhetünk. Hogy a barátságok, az emberi kapcsolatok az építőkövei az életnek, amiket meg kell védeni, fenn kell tartani, amikbe energiát kell fektetni. Mert csak az adással azonnal a százszorosát kapod vissza minden egyes mosolynak. Hogy a legtöbb dolog nem az, aminek látszik, jobb benézni a színfalak mögé, keresni a valóságot, az igazat. Hogy nincsen semmi kőbe vésve és néha a szabályok átléphetők. És arra is, hogy mindazt, ami körülöttünk épül, élvezzük. Hogy menjünk és lássunk világot, éljünk és szórakozzunk, mert a munka és a feladat úgyis mindig ott lesz, amikor visszatérünk, megvár.

Hiába nőttem fel, nem szűnök meg a kislányodnak lenni. A kislányodnak, aki mindig a sor elején áll, akit mindig végig hallgatsz – pedig sokan tudják, ez néha igazi kihívás -, mindig támogatsz, mindig szeretsz. Több száz kilométer távolságból is érzem azt a mérhetetlen energiát, és figyelmet, ami felém irányul. És ez hajt, hogy menjek, mindig menjek tovább. Nameg a töltött karalábé, amit kis üveg hordozóban mellé készítesz ;)

Nagyon szeretlek!

Szólj hozzá!

2018/04/10. - írta: Huber Zsuzsi

Lélegezz. Ne hagyd, hogy elérjen a gyűlölet.

Lélegezz. Ne hagyd, hogy a hisztéria a közeledbe férkőzzön. Ne hagyd, hogy a félelem elárassza a szívedet, hogy görcsbe ránduljon a gyomrod, hogy kilátástalannak lásd a helyzetet.

Nagy levegő. Belégzés-kilégzés.

Ne menekülj.

Nézd, a nap ma is süt, nézd a barátaid, a tavaszi utcák ma is várnak. A szeretteid egészségesek. Mozgasd meg a kezeidet, a lábaidat, vedd észre, hogy élsz.

Belégzés-kilégzés.

Hagyd, hogy ellazuljon az arcod, kisimuljon a homlokod, engedd le a vállaidat.

A ma kicsit más, mint a tegnap. De – szerencsére – minden nap más. Történt, ami történt, alapjába véve béke van, biztonság, nyugalom. A mi fejünk felett nem zúgnak el háborús lövedékek, nekünk nem kell távoli munkatáborokig gyalogolnunk. Éhbérért dolgoznunk. Nem kell óceánt sem aprócska ladikon szelnünk át a jobb élet reményében. Otthonunkat veszni hagyni, egymással háborúzó erők martalékává. Nem kell féltenünk a lányainkat, ha iskolába mennek, a lányainkat, akik járnak iskolába, akik dolgozhatnak, önálló gondolatuk, szavuk lehet.

Lélegezz. Légy hálás. A lakásért, ami meleg fűtött, nyáron hűtött, a véget nem érő választékért a bevásárlóközpontban, a tömött hűtőszekrényért. Hogy reggel választhatsz, hogy melyik buszra szállj, vagy bicajra, rollerre munkába menet. A pénzért, amit keresel. A szép dolgokért, amit veszel belőle.

Belégzés-kilégzés.

Sétálok az utcán, idős néni rám mosolyog, köszönünk. Nem kérdezem meg Ő kire szavazott, nem is biztos, hogy tudja, hogy igazán foglalkozik vele mi történt tegnap. A húsleves, ami a zacskójából kikandikáló zöldségekkel készül, épp olyan finom lesz, mint mindig.

Nézd, virágzik az aranyeső. Régen apró ollóval jártam a környéket, hogy úton-útfélen lecsippentsek belőle, a nagymamámnak vittem ajándékba. Hogy besüssön hozzá is a nap. Kutya ugat a kerítés mögött, ránézek, boldogan csaholni kezd.  

Lélegezz. Ez a kiindulópont. A higgadtság, a figyelem erő. Te nem vagy a magad ellensége. Ahogy a legtöbb ember sem ellenség. A gyűlölet nem bennünk van, csak ránk akarják erőltetni. Pusztító eszköz, ha védtelen vagy ellene. De te nem vagy védtelen. Mert lélegzel. Mert gondolkozol.

Innen indulj. A figyelemből indulj. Az észérvektől. Légy kíváncsi, hallgass meg másokat. Gondolkozz el azon, amit mondanak. Gyere rá, hogy a cél közös. Hogy mindenki ugyanazt akarja. Biztonságot, megélhetést, békét és nyugalmat. Hogy az az ellenség, aki erre a békére és nyugalomra tör. Aki a gyűlöletet szítja. Aki ellenségképet gyárt.  

És ezért ne hagyd magadat megkövetni, ne hagyd magadat elsöpörni. Csak lélegezz. És így indulj meg. Indulj meg azért, amid van. Indulj meg minden egyes őszinte szóért, mosolyért. Indulj meg azért a lakásért, azért az iskoláért, minden halálra hajtott kórházi dolgozóért, kizsigerelt tanárért. Indulj meg azért, hogy az üzlet polcai tömve, a határok nyitva maradjanak. Indulj azért, hogy aki az országot vezeti, aki neked dolgozik, az elszámoltatható legyen és kontrollálható, hogy ha kárt okoz, vállaljon felelősséget. Indulj azért, hogy tudják ők is, hogy mindent nem tolhatnak le a torkodon, hogy nem vehetnek semmibe, nem költhetik a te pénzedet és nem veszélyeztethetik a te biztonságodat. Indulj és követeld meg, hogy végezzék rendesen a dolgukat, hogy ne manipuláljanak a te pénzeden felvásárolt hatalmukon, az egy kézben összpontosuló médiumok útján, hogy tudják, hogy nélküled/nélkülünk ők sem léteznek. Hogy ők függnek tőled, nem fordítva. Indulj meg és tartsd észben. Amíg lélegzel, addig nem gyűrhetnek le. Amíg lélegzel, a higgadt nyugalom, a gondolat szabadsága a tiéd. Amíg lélegzel, nem függsz és nem vagy áldozat. Szabad ember vagy.

4d2839cf457135d68679c4f404c49a6d.jpg

/fotó: www.twiends.com/matuschekb/ 

Szólj hozzá!

A mai nap margójára

2018/04/08. - írta: Huber Zsuzsi

82036ab241ef4c632abdb9226af9ebf0.jpg

Én nem írom ki a közösségi oldalakra, nem készítek szelfit a szavazófülkében, nem ordítom bele a nagyvilágba, hogy szavazok, szavaztam, menjetek szavazni. Hogy miért nem? Mert ez nem kérdés. Mert ez négyévente lehetőség és feladat. Aminek mindig, hezitálás nélkül eleget teszek. Nem azért megyek el szavazni, mert olyan a politikai helyzet az országban, amilyen. Nem azért beszélek - nem beszélek - erről, mert elért egy olyan ingerküszöböt az aktuális kormány “politikája”, tevékenysége, ami már a legközömbösebb, legfásultabb embereknél is kiverte a biztosítékot, hanem azért, mert igyekszem tudatosan élni az életemet. És ebbe nem csupán az tartozik bele, hogy odafigyelek arra mit csinálok, mit eszem, kikkel töltöm a szabad időmet, hanem az is, hogy annak ellenére, hogy igyekszem a felesleges politikai mocskolódásból, megkövetésből a legmesszemenőbbekig kivonni magam, mégis törekszem arra, hogy a rendszer, amiben élek, ami részben meghatározza a külső körülményeimet is, biztonságos és kiszámítható legyen, hogy egy garanciákkal biztosított szabad világban éljek, hogy olyan emberekre bízzam ennek a rendszernek a működtetését és felügyeletét, akik alkalmasak és megbízhatóak (vagy legalábbis a legtöbb alkalmatlan közül a leginkább annak tűnőek). Igen, én is szavaztam, ma is szavaztam. És örülök, hogy az elmúlt közel 20 évben tapasztaltak ellenére végre ígéretes részvételt látok. Csak abban reménykedem, hogy ez a felelősségvállalás megmarad továbbra is. Hogy az emberek odafigyelnek ezekre a dolgokra békében, nyugalomban és elégedettségben is. Mert együttesen - kéne - ezt a rendszert megalkotnunk, felügyelnünk. Felelősségteljesen és tudatosabban kellene élnünk. Különben a jogi, politikai rendszerek szintjén a demokráciának tényleg semmi értelme sincsen...a felhördülésnek, kritikának pedig semmi jogalapja….

Szólj hozzá!

Múlik.

2018/02/13. - írta: Huber Zsuzsi

5a7ddfd368af1215030a7b742acd2eb6.jpg

 

Valami elromlott..legbelül.

Mióta az eszemet tudom lengtem erre-arra, mint udvari bolond széles mosollyal, vége láthatatlan bizalommal és hittel az életbe, beléd te álságos, nem valóságos, szürke napsugarú gyönyörű élet beléd...De elromlott. Nem vettem észre mikor történt. Talán csak mikor egy éppen kitörő vulkán környékén egymásra rakódik a por és hegyek emelkednek évek múltán belőle, úgy szőtte körbe az én életemet is a tompaság, és mielőtt végleg elszürkült volna, pöffentett még egyet jóízűen. Most pedig mindent befed a hamu. Csillagok-felhők sem látszanak az égen, én is csak pislogok, mint akinek valami a szemébe ment és nem lát tisztán. Nem látok. Nem látlak. Félek, rettegek. Akit ismertem, idegen már. Befedi a hamu. Vagy én koszolódtam be és nem látszom már. Behúzódtam, elbújtam.

Azt akarom hinni, hogy ahogy a láva rengetegében ki tud hajtani az az édes sárga kis virág az út szélén, úgy bennem is akad még egy mag. És ha egyszer eláll a szeizmikus mozgás végre, leülepedik a por es újra kitisztul az ég, bennem is növekedhet még valami. Valami, ami visszaadja a reményt. Ami visszahozza a hitemet. Ami elfelejteti mi a félelem és emlékeztet rá, hogy ahol szeretet van ott nincs helye másnak. Csak napsütésnek, mosolynak és kacagásnak.

Boldog születésnapot.

 

Szólj hozzá!

December

2017/12/18. - írta: Huber Zsuzsi

Érthetetlen miért történik az életben sok minden. Miért éppen úgy történnek a dolgok, ahogy. És mégis. Visszanézve 10-15 év távlatában már néha látszódni vélek vékonyka szálakat, amik a történeteket átszövik, fonalakat, amik az embereket végleg, akkor is ha azok talán már fizikai mivoltukban nem léteznek egymás életében, de összekötnek. Érzelmi kapcsok, soha el nem tűnő energia. Azonos helyszínek, hasonló történetek, párhuzamos életek.

Karácsony tájékán szentimentálisabb az ember. Észrevettem, hogy ilyenkor minden történet, amely akár ismeretlenekről is szól, jobban megérint. Hogy ha elmerengek a régmúlt eseményein, a rég nem látott ismerősök képe erősen hat rám. Mintha mélyen a szívembe, egyenesen a belsőmbe nyúlna valami és felkavarna, úgy kavarognak bennem is az érzések, a szeretet, a hiány és az öröm érzése. Néha elfog a vágy, hogy felkeressem ezeket az embereket, hogy megöleljem őket, hogy megmutassam azt, ami nem múlt el, nem múlik el soha. Hogy talán évek, évtizedek óta nem találkoztunk, de mennyire sokat jelent, hogy az életem részét képezték egyszer. Hogy minden, amit velük megéltem, átéltem itt van bennem. Ez is vagyok én. Ők is vagyok én. És tudom, hogy aprócska darabkáim, energia-nyalábjaim, szeretetem, odafigyelésem, törődésem ott van bennük is. Minden ott van a másikban, amit egymásnak adtunk. És érdekes, hogy a bántás és a harag elpárolog. Nem azonnal, nem gyorsan, de egyszer csak visszanézel, és nem látod. Lefedi, elfedi valami, ami melegebb, ami könnyebb, ami vidámabb és színesebb. És nincs tovább. A harag, a düh nem örök érvényű, csak időszakos. A szeretet az, ami örök. A szeretet az, ami nem ismer időkorlátokat, nem ismeri a földi létet sem. Áthág világokat és dimenziókat, mindig létezett, mindig létezik és sose szűnik meg. Olyan ő, mint az univerzum egyetlen, véget nem érő rezgése. Ha olyan szerettemre gondolok, aki már nem itt él velünk a Földön, tudom, hogy a szeretetem hozzá is eljut. És ha nagyon figyelek, érzem az ő szeretetét is felém áradni. Be se kell hunynom a szemem és látom a nagymamám mosolyát, érzem az ölelését.

Egy kedves, régi ismerősöm felemlegette nemrég, hogy a Karácsony közeledtével biztosan olvashatja majd tőlem miért nem szeretjük a Karácsonyt és miért jó mégis. Hát ezért. Ezért nem szeretjük és ezért jó mégis. Mert mikor elsötétül kicsit a világ, talán úgy érezhetjük, magunkra maradtunk. A sötétben, mint egy álomban is, régi, elveszítettnek hitt ismerősök képei jelenhetnek meg, régi történetek élednek újjá bennünk, elérkezik az emlékezés, egyfajta búcsú ideje. De ezért szeretjük is, mert ez a sok szeretett személy így kerül újra közel hozzánk, és így emlékezünk arra is, hogy a szívünk csordultig van szeretettel. Hogy ez a szeretet nem csökken, hanem csak növekszik az évek múltával. És apró lámpásokkal az úton itt, a sötétben tudjuk megmutatni mérhetetlen erejét is. Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

ezer-lampas.jpg

/fotó: www.peek.com/

Szólj hozzá!